Maksay Albert: Kőrösi Csoma Sándor (2. rész)

Ez a lemondás azonban csak látszat volt. Ha eredeti terve szerinti útvonaláról kényszerűségből le kellett térnie, Csoma kész volt újabb akadályok leküzdésére is vállalkozni, hogy a szinte áthatolhatatlan Himaláján és európai ember számára úgyszólván megközelíthetetlen Tibeten keresztül kísérelje majd meg, ha alkalma fog nyílni, útja továbbfolytatását. Megtanulta tehát a tibeti nyelvet, nem azért, mintha azt hitte volna, hogy a magyar nyelv a tibetivel közeli rokonságban áll, hanem mert útjának folytatása olyan vidékek bejárásával lett volna összekötve, ahol a tibeti nyelv bírása nélkül nem boldogulhatott volna. Ladákhból visszafordulva Kashmir határán találkozott William Moorcraft angol utazóval, akitől egy tibeti ábécés könyvet, a Georgi féle Alphabetum Tibetanumot kapta kölcsön s elhatározta, hogy „ezen különös nyelv szerkezetével megismerkedik”. Ezzel, Duka szerint, „saját céljait is elősegíthetni vélte, ha ujon szerzett tudományával Lhassába elérhet. Ott a dalai lámának könyvtárai nyitva lennének előtte s ő áttanulmányozhatja a tibeti és mongol nyelven írt ama könyveket, amelyeket másutt megszerezni képes nem vala, pedig tartalma, hite szerint, a hunok eredetére is világot vet”.
Hogy ez tényleg így volt, arra Csoma tibeti nyelvtanulmáynainak sajátos egyoldalúságából és elhatároltságából következtethetünk.
Kétségtelen, hogy Csoma a tibeti nyelv egész területén járatos volt. Lankadatlanul fejlesztette tudását a különféle tájszólásokban, így a kanawariban (délkashmiri), élete vége felé a sikkimiben (déltibeti). Tudományosan mégis csak a régi tibeti irodalmi nyelvet, s ennek kedvéért az ezzel azonos ládkhi tájszólást művelte legtüzetesebben. Hol az összefüggés a magyarok eredeti lakóhelyeinek felkutatása és a ladákhi tájszólás között? Ha tudjuk, hogy a Dalai Láma Ihassai könyvtárában remélt adatokra bukkanni, kérdezhetjük, hogy miért nem fektetett akkor nagyobb súlyt a Ihassai, középtibeti dialektusra? Azért, mert a Lhassában használatos élő tibeti nyelv az idők folyamán túlfejlődött azon a fokon, melyet az ősi irodalmi termékek képviseltek. Hogy Ladákhban a régi beszédmód fennmaradhatott, annak az a magyarázata, hogy Ladákhban, mint Nagy-Tibettől politikailag elszakított területen, a hivatalos urdu-hindosztáni nyelv által körülszigetelve az élőnyelv a legújabb időkig is megőrizte ősi sajátságait és közel maradt a letűnt évszázadokban használt régi irodalmi nyelvhez. Kőrösi Csoma nyelvtanulmányozásában tehát lehetetlen meg nem látni a tudományos következetességet, rendszerességet és céltudatosságot. Őt a Dalai Láma könyvtárából csak a régi korok irodalma érdekelte, tehát a régi tibeti irodalmi nyelvvel foglalkozott, hogy a régi iratok hun és magyar vonatkozásait korszerű nyelvtudással legyen képes kibányászni.
Későbbi magyar nyelvészek nagyon lenézték Csomát ezekért z álmaiért. Erre azonban voltaképpen nem volt joguk. Csoma egyelőre csak ösztönösen megérzett nyomokon indult, s hogy indulása nem is történt egészen rossz irányban, azt újabb felfedezések bizonyos mértékig igazolták. Így beigazolódott, hogy a hunoknak valóban voltak érintkezéseik a tibetiekkel. Ódon kínai emlékek szerint már a Kr. előtti századokban tartós háborúságok folytak a jue-tsi néven említett tibetiek és a hiong-nu (másképpen Kiang) elnevezésű hunok között. Vannak tudósítások, melyek arról értesítenek, hogy a fehér hunok ősi szokásai sok hasonlóságot mutattak a tibeti ősszokásokhoz. Hogy a hun-magyar rokonság miként áll, más kérdés, de az valószínű, hogy a Dalai Láma könyvtárában Csoma tényleg találhatott volna egyet-mást a hunokra vonatkozólag. Ugyanígy, az ujgurokat vagy jugarokat illetőleg se fordulhatott volna semmilyen jobb forráshoz,m int a tibeti régi történelem feljegyzéseihez. Kr. után a VIII. században vette kezdetét az újgurok uralma Közép-Ázsiában. A Kuen Luntól északra, a tarim medencében éltek és a tibeti határokból is jókora területeket elhódítottak. Fennmaradt feliratok együtt emlegetik a népvándorlás előtti Közép-Ázsia lakói sorában az újgurokat, tibetieket, avarokat, tatárokat, chinaiakat stb. Csoma óta kiderült, hogy az újgurok nem voltak azonosak a magyarokkal, tehát nyomkeresése a fajrokonítás szempontjából nem volt helyes. De viszont Stein Aurél ásatásai a Tarim medencében sok újgur kéziratot hoztak felszínre, melyekről a nagy orientalista megállapította, hogy nagyban „hozzá fognak járulni az ó-török nyelvkincsről való tudásunk bővítéséhez.” Az újgur írás Közép-Ázsia török lakossága körében egy időben nagyon el volt terjedve. Ki tudja, hogy a török nyelvnek a magyarral való hatását vizsgáló szakemberek nem fognak-e még érdekes nyelvészeti felfedezésekre bukkanni az újgur írásemlékekben? Csoma mindenesetre tudni kívánt az újgurokról és e vágya elérésére legközelebbinek látszott az Ihassai könyvtár. Egész tibeti búvárkodása erre való készülődés volt tehát, abban a reményben, hogy ha a régi tibeti irodalom szakembere gyanánt kér bebocsáttatást, elhárulnak előle az európai utazóktól szigorúan őrzött tibeti határokon tornyosuló akadályok. A tibeti hagyományok ismerete, biztos tibeti nyelvtudás és a szinte mindenható lámák ezáltal elérhető rokonszenve és pártfogása nélkül szó se lehetett volna a Nagy-Tibetbe s annak fővárosába, Lhassába való bejutásról.
Tibet három részre oszlik. Keleti harmada China fennhatósága alá tartozik, régi idők óta. A közbülső Nagy-Tibet nevet visel, s ez alkotja az önálló Tibetországot, Lhassa székhellyel. Politikailag főleg Chinával tart fenn kapcsolatokat s a külföldiek, főleg az európai fehérek elleni gyanakvása és gyűlölete nagyon nehezen megközelíthető területté tette és teszi. A nyugati rész neve Kis-Tibet, vagy Nyugat-Tibet, Beltisztán és Ládákh tartományokkal.
Bennünket főleg Ladákh érdekel, mert Csoma huzamosabban tartózkodott itt. Ez a tartomány Csoma ottlétekor már nem tartozott Nagy-Tibethez. Előbb az angolokkal szövetséges kashmiri radzsah birtoka volt, utóbb brit birtok lett. Lakosai mindazonáltal tibeti nyelven beszéltek, csakhogy, mint említettük, annak ősibb alakjait és kiejtését őrizték meg.
Azok a többi területek, melyeket Csoma tibettudományi kutatásai folyamán még bejárt, így Kashmir és Sikkim, szintén nem tartoznak Tibethez, hanem Brit-Indiához, de népességük egy részének tibeti az anyanyelve és még a régi időkből visszamaradt tibeti kolostoraik évszázadokon át megőrizték a tibeti kultúra örökségét.
Csoma előbb a ladákhi Leh-ben, aztán a kashmiri Szrinagar-ban, majd 1823. nyarától 1824. őszéig a Ladákh-beli Zanszkar tartományi zanglai (Dukánál hibásan yanglai) kolostorban Szang-Je-Pun-Tszog lámapap segítségével a tibeti irodalomba és a lámabuddhizmus irataiba mélyedt el. Zanglában ismerkedett meg a tekintélyes Kunga Csocslegsz láma-apáttal, aki értékes útbaigazításokat adott neki. Összegyűjtött gazdag anyagával a tél beállta előtt Szabathuba indult. Szabathu parancsnok kémnek nézte és feltartóztatta Csomát, míg a brit-indiai kormányzattól meg nem érkezett az engedély, hogy szabadon folytathatja tanulmányait. Következő évben megint Zangszkarban, ez alkalommal a pukhtali zárdában s átmenetileg pár hónapig Szang-Je-Pun-Tszog láma falujában, Tetában (Duka hibásan Teesha, vagy Tisza néven említi ezt a falut) időzött. Ezután még egyszer Szabathuba ment, majd brit támogatással, melyet azonban ő mindig igyekezett a felajánlott összegnél kevesebbre csökkenteni, 1827. nyarának végén három évre a Basérh (Busahir) kerületi Kanum vagy Kanam faluban folytatta nyelvészeti és vallástörténeti kutatásait, ismét Szang-Je-Pun-Tszog láma társaságában. Ekkor az Ázsiai Társaság Calcuttába hívta meg, s Csoma a meghívást elfogadva, el is utazott Calcuttába. Egyfolytában öt évig, 1831-től 1836-ig maradt ott. Eközben jelent meg 1834-ben tibeti-angol szótára és tibeti nyelvtana. Egy évnyi bengáli tanulmányút után, melyet 1837-ban az ind nyelv megtanulása véget tett, visszatért Calcuttába és élete utolsó évéig az Ázsiai Társaság könyvtárosi töltötte be. Calcuttai évei alatt többször megpróbálta, de ismételten eredmény nélkül, hogy a Nagy-Tibetbe való beutazáshoz engedélyt nyerjen. Csak 1842-ben sikerült kedvező ajánlások birtokában végre bátorítást kapnia az elindulásra. Tüstént neki is vágott rég óhajtott céljának, Lhassa felé, de az úton maláriát kapott és a Sikkim tartományi Dardzsilingben 1842. április 11-én ötvennyolc éves korában meghalt.
Egész tibeti tartózkodását valami csodálatos igénytelenség és önmegtartóztatás jellemezte. Rideg lámakolostorok télen át is fűtetlen celláiban lakott, tápláléka faggyúval zsírozott és korpával sűrített tealeves volt, amilyennel a Himalája kopár hegyvidékein élő szegény tibetiek éltek. Csoma úgy gondokozott, hogy ha ezek a földhözragadt emberek teljes életüket ilyen életmódban töltik el, ő is kibírja a lemondást és a nélkülözést. Ezzel a függetlenségét is biztosította. Azt a kevés pénzsegélyt, amit a brit-indiai kormányzattól elfogadott, bőségesen visszatérítette a brit érdekekre nézve rendkívül becses tudományos teljesítményeivel. Pár alkalommal Magyarországról is küldtek neki tudományos munkája támogatására szánt pénzadományokat, de Csoma ezeket se tartotta meg magának, hanem különféle alapítványok címén visszajuttatta hazájába. A szó szoros értelmében kerülte még a lehetőségét is annak, hogy esetleges anyagi jóléte a bennszülött tibeti lámák és parasztok primitív környezetéből a brit kormányzósági és katonai kirendeltségek kényelmesebb viszonyai közé csábítsa, mert makacsul eltökélt szándékát, hogy a tibeti nyelvet, szokásokat, hagyományokat, vallást és irodalmat minél alaposabban magáévá tegye, csak a bennszülöttekkel való szüntelen érintkezés révén valósíthatta meg.
A magyar elismerés, mely Csoma iránt életében és halála után megnyilvánult, sokkal inkább tudta méltányolni ezt a hősies lemondást, állhatatosságot és önfegyelmet, mint azokat a tibettudományi eredményeket, melyek elérésének az aszkéta életmód csak eszköze volt. Pedig Csoma Sándor munkásságának a tibeti búvárkodás rendkívül fontos és jelentős területe, mert itt Csoma nemcsak kézzelfogható, valódi eredményekkel gazdagította a tudományt, hanem a keleti tudományoknak ebben az irányban egyenesen úttörője és korszakalkotója volt, annyira, hogy idevonatkozó teljesítményei révén az utolsó száz év legnagyobb tudósai sorában illeti elismerés. Hogy azonban érdemeit kellően méltányolni tudjuk, természetesen el kell kísérnünk őt a keleti nyelvészet világába, a tibeti nyelvtudomány mezejére, valamint az összehasonlító vallástörténet síkjába, a buddhizmus furcsa birodalmába.
A Himaláján túli népek és China lakossága közt a tibeti nyelv és műveltség sokáig körülbelül olyan szerepet töltött be, mint a nyugati nemzetek életében a latin nyelv, vagy a középkori skolasztika tudományművelése. Duka szerint „a tibeti nyelv a Buddha vallás rituáléjának nemcsak a legelterjedtebb nyelve, de egyszersmind közlekedési eszköz a mívelt s az irányadó osztályok között és a diplomáciában.” Még „China és Mantsuria zárdáiban is egyedül a tibeti nyelvet használják” a Buddha vallás hívei. Ennek ellenére Kőrösi Csoma Sándorig nem akadt nyugati ember, aki ebbe a nyelvbe és kultúrába behatolt volna. Ha történtek is kísérletek, jórészt felületesek és hasznosíthatatlanok voltak, Csoma tanulmányait és fáradozásait azonban a legteljesebb tudománysiker koronázta.
A tibeti nép a mongol fajhoz tartozik, a tibeti nyelv pedig az indochinai nyelvek közül ered (tehát nem a sanskritnak romlott dialektusa, mint tévesen Eötvös József és mások vélték). Az indo-chinai nyelvcsalád két rokon nyelvcsoportból áll, az egyik az anam-kambodsa-pegu nyelveket, a másik a chinai, tibeti, sziámi és barmai nyelveket foglalja magában. A második csoportnál is két ágat kell megkülönböztetni, úgymint a sziamo-chinait, mely a keleti ág és a tibetobarmait, mely a nyugti ág. A tibeti-barmai ághoz tartozó nyelveket Tibet, Nepal, Sikkim, Assam és Barma (Burma) területén beszélik. A tibetobarmai ág szorosan vett tibeti csoportjába illeszkednek bele a tulajdonképpeni tibeti nyelv, a lepcsa nyelv, az észak assami nyelv és körülbelül öt más nyelvalakulás, melyeknek aztán még külön-külön is sok tájszólási változatuk van. Így a tulajdonképpeni tibeti nyelvnek közép- és dél-tibeti, északnyugat-tibeti, vagy ladákhi, délkashmiri, vagy kanawari (kanauri), beltisztáni, horpa, gyarunk és még egynehány más dialektusa van. Ezek nagyon eltérnek egymástól az élőbeszédben, bár írásmódjuk hasonló.

 

folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf