Koroda Pál: Prológ

Oh hány édes órám
Száll el nyomtalan!
Átérezem üdvét
S nincsen rá szavam.

Könnycsepp égetését
Oh beh sokszor érzem!
S visszafoly szívembe
Halkan észrevétlen.

Hányszor csendül lelkem
Édes, fájó dalra!
Lebűvöl zenéje
És nem jő ajkamra.

A világ, mely engem környez
Nekem visszás, idegen.
Rejtegetek tőle mindent,
Mi erőt vesz szívemen.

De ha olykor meggyűl bennem
Visszafojtott bánat:
Űznek izzó gondolatok
És lázongó vágyak:

Dallá lesz az, ami
Túlcsordul szívemben
És ez a dalolás
Üdülésem, enyhem.

Nincs meg dalaimban
Tavaszom dúsgazdagsága,
Csak az illat fúval,
Mit szórt egy-két szép virága.

Nincs meg éltem minden
Gyönyöre és kínja,
Csak nehány percemet
Sugározzák vissza.

Ám azért, ha forrón
Szerettél, gyűlöltél,
Üdvről, diadalról
Sok szép álmot szőttél,

Dalaimnak lesz oly hangja,
Mellyel újra érezed:
Mire szíved felujjongott
S mi legjobban fájt neked!