Kosztolányi Dezső: Szász Menyhért

A haladó tudomány megfosztott bennünket bizonyos illúzióktól. Még a költészettől is elvett néhányat. Úgy értem ezt, hogy a mai költő már nem írhat úgy, mint például a középkori históriaíró, aki a tudatlanságon, ezen a puha és jó kispárnán aludt. Az ő hősei sohase haltak meg vérmérgezésben és vakbélgyulladásban (holott ezek a nyavalyák éppúgy pusztítottak a középkorban is, mint ma), csak szerelemben és lázban, s ő maga teljes joggal írhatta, hogy a nyavalyatörőseket az ördög csikarja, és a hold nyirkos betegségeket okoz. Ma már még az őrül költőnek sem szabad ilyen tudatlannak lennie. Hiszen azóta felfedezték e betegségek okait. Hasonlóak vagyunk – a háborúval. Régente metafizikai, emberen túl való jelenségnek tartották. Azt mondták: a föld vajúdik. Azt gondolták: az ég tűzvészt eresztett az emberekre. Azt írták: a népeknek láza van. Ma lemérjük a lázat. Tudjuk, mi okozza. Látjuk – górcsövön át – a háború arany baktériumát (angol sovereign). A társadalomtudomány és a lélektan – ez a két siheder, nagy jövőre hivatott tudomány – megmagyarázza a tömegek tragikumát, az el nem intézett gazdasági problémák alapján, s a tömegek élettagadását, egyszerűen lélektani alapon. Valaha érezték a háborút. Ma ismerjük a háborút. A mai költő pedig szükségszerűen tudomást vesz ezekről az igazságokról – hogy freudi műszóval éljek –, a mai költő „ki van analizálva”.

Innen érthetjük, hogy ennek a háborúnak, amely méreteiben és jelentőségében minden eddigit felülmúl, sehol a földtekén egyetlen, hadviselő népben sem akadt a régi értelemben vett költője. Németországban ebben a tekintetben is erőfeszítések mutatkoznak. A legelsők lépnek sorompóba. De mindnyájuk számára csak reminiszcencia az, ami előttük történik. Állandóan a régi háború van szemük előtt – sőt a régi háborús költészet –, s nem merik meglátni, nyílt szemmel, ezt a háborút. Valamit utánoznak… a történelmet. Valamit túl akarnak kiabálni… a saját hangjukat. Valahogy felállnak, mielőtt dalolnának… színészek. Hangjuk tétovázó vagy magas, vagy alacsony, a színvonal pedig mindig alacsony.

Mi maradt a költő számára? Az az élet, amelyen végiggereblyézett a háború: a szenvedés. Szász Menyhért ennek az írója. Körner könyvének a címe: Lant és kard. Az övé: Ének néma mankókról. Mily szakadék a két cím közt. Húsz vers sorakozik itt, amely a bátor, erkölcsös, tiszta hangjával kedves a szívnek és az agynak. Egy új csatadalt olvasok a lovakról, a szegény-szegény lovakról, amelyek együtt halnak meg a szegény-szegény emberekkel, testvériesen. Ez a művészet egyszerű, szókimondó, kész. Eszközeit illetően pedig játékos, csiszolt, sokszor a pointe-ig hegyesedő. Forrón folynak itt a színes patakok a szabad versek tekervényesen-szeszélyes medrében, míg egy ponton kirobbannak, lángoló szökőkutakká, fantasztikus ernyőkké bokrosodnak. Semmi nyoma a vergődésnek. A költőnek nincsenek titkai. Szász Menyhért versei a szó legszűkebb értelmében modernek, az új művészet minden eredményével, a felszabadult forma minden könnyűségével és kellemével. A jelentőst is úgy beleágyazza a formába, hogy nem tüntet: a maga erejével hat, szépséggel beszél. Szép szavai pedig gyakran igazi mélységet takarnak. Ezeket nagyon szeretem:

…A nap tüze megnyúlt fejük sütötte,
Mint egy cipót…
…és úgy lógott fejük le,
Mint egy árva gomb…

…Nők… nők… haragszom rájuk,
Mert ahogy viszik a boájuk
Furcsa: – egy állat a karjukon.

Csöndes sorok, nekünk a háborút jelentik. Érezzük, hogy bennük a mai idők szelleme mozog, hogy ezt akárcsak egy évvel ezelőtt is nem vehettük észre, nem írhattuk le, hogy Szász Menyhért költő, és könyve becsületesen tükrözi a mai háborút, a mai embert.

Nyugat, 1915. augusztus 1.