Hangay Sándor: Akácvirágok permeteznek
Akácvirágok permeteznek lágyan..
Lángol fölöttem izzó déli nap.
– Úgy szomjazom szavad,
Ki messze vagy s akit hiába vártam
Sok éjszakán, – ó meddő lázas éjek! –
Sok nappalon, – ó vágyó nappalok! –
S lehet, hogy sorsom már szövi az élet,
A búsan szépet, melyen meghalok.
Mert meghalok!
Mert meg kell halni itten.
Azért zenél az ágyú. Szent e dal!
S mert ott szunnyad a várt, a Diadal,
Riadót pergő elítélt szívekben.
Szép éjjelem, te végső és csudás.
Tündökletesre sződd: Sors, zord nagy úr,
Csaták viharja tomboljon vadul
S legyen a részem hősi elmúlás,
Hogy ámulattal nézzék emberöltők
Mesék taván, ha új élet fakad…
Hirdessék rímes, csengő új szavak
S regéljék majd az eljövendő költők
Ő szép legyen! Álomnál szebb, – való.
Hajolj fölém, kit várok, egyre várok.
…S míg szívverésem lassan elhaló…
Szórd rám az összes harmatos virágot.
Virágját rétnek, kertnek és a fáknak
S két kis fiamnak kacagó szavát…
Szemük ragyogja végső éjem át.
Mert akkor is, még ottan is imádlak.
Mert akkor is, ha már álomra hajlok
Tiértetek kínoz a szomjúság,
Mert akkor is, még ottan is ti vagytok
Élet, halál, sors, végzet és a vágy!
Szávapart, 1915