Túrmezei Erzsébet: Andris útravalója

Andris fölmászott az öreg diófára, és egészen fönt, ahol deszkadarabokból kényelmes helyet tákolt össze magának, leült és körülnézett. Messze ellátott. A falu, a templomtorony, az erdős hegyoldal, a rét, a kis patak, minden a szeme elé tárult most, és összeszorult a szíve: milyen sokáig nem láthatja! Holnap viszi a vonat a város, az iskola felé, s mire hazajöhet, hó borítja már az erdőt, rétet. Pedig most alig kezdenek még sárgulni a levelek, a fák gyümölcssúlya alatt roskadoznak. – Olyan szép minden! Andris sohasem látta még ennyire szépnek a faluját és sohasem érezte még, hogy ennyire szereti.

Odabent édesanyja csomagolt. Rendre rakosgatta a ládába kisfia ruháit. Aztán a legszebb piros almákra, legfinomabb körtékre s mindenféle jóra került sor. Ne éhezzen az Andris gyerek abban a nagy városban!

Amit a legdrágább útravalónak szánt, azt nem tette a ládába, úgy akarta kisfia kezébe adni. Egy kis fekete könyv volt az. Leült az asztal mellé, és írt beléje valamit. Amíg írt, többször megtörölte a szemét, nehogy az aláperdülő könnytől elmosódjék az írás. És Andrisnak meg kellett ígérnie, hogy azt a legdrágább útravalót egy nap se hagyja olvasatlanul. Így lett Andris útravalója a Biblia, s így indult el Andris a városba.

A Biblia első fehér lapjára néhány egyszerű, meleg anyai szó volt írva:

„Nagyobb kincset, drágább útravalót ennél a Könyvnél nem adhatnék neked, édes fiam. Sötét útra fényes szövétnek. Nehéz útra biztos támasz. Krisztus hajol feléd minden szavában. Becsüld meg, olvasd hűségesen! Élj vele, akkor nincs mitől féltsen téged, érted imádkozó Édesanyád!”

Andris a városban nagybátyja házának a lakója lett. Így nem került idegenek közé. Ők is örültek a kis jövevénynek, mert hiányzott a katonaiskolás nagyobb fiuk, csak az Andrisnál két évvel öregebb Laci volt otthon a háznál. Vele lakott Andris egy szobában. Legalább lesz kitől megkérdeznie, ha nem ért valamit. Laci jeles tanuló volt. Pedig alig látni könyvet a kezében. Nagyon jó feje volt.

Alig telet el egy-két nap, Andris egészen Laci bűvkörébe került. Amit Laci helyeselt, az jó volt, amit kicsúfolt, az gyerekség volt. A drága útravaló? Ó, az ott feküdt a polcon olvasatlanul. Laci kinevette Andrist, amikor elővette. Próbálta titokban olvasni, aztán egészen abbahagyta.

Eleinte ellenkezett, ha Katus néni előtt vele akarta Laci a hazugságait igazolni: ide kell menni, oda kell menni, itt voltak, ott voltak. De nem hagyhatta cserben Lacit, és ehhez is hozzászokott. Tőle tanult meg le-föl ugrálni a robogó villamosról és lépcsőn utazni ingyen. Ó, nagyon hűséges tanítvány volt! De elég korán rajtavesztett. Mert Valakinek a vigyázó szeme mindig rajta pihent, és az a Valaki nem akarta, hogy Andris egészen meggyökerezzék a bűnben.

A szép szó, a sok édesanyai kérés a hazulról érkező levelekben nem segített. Másképp kellett hát közbenyúlni.

Andris leesett a villamosról, és keresztülment egy kerékpár a lábán. Könnyen el is veszthette volna kezét, lábát, még az életét is. De amikor a mentőorvos megvizsgálta az eszméletlen gyereket, csak törést állapított meg. Laci sápadtan állt mellette és nézte, hogyan emelik be a mentőautóba. Éppen akkor tért egy kicsit magához, és ő is meglátta Lacit. „Laci, a Bibliámat!” – suttogta, és elrobogott vele az autó.

Lacinak nem tört el semmije, de jobb szeretett volna Andris helyében lenni. Hogyan menjen most haza? Mit hazudjon? Úgy vádolta a lelkiismeret. Miatta történt az egész. Csak rosszat tanult tőle Andris, amióta itt van.

Nem törött lábbal, de összetört szívvel csengetett be otthon egyedül. És bevallott mindent, nem szépített semmit. Jól esett volna, ha nagyon megbüntetik. De az Andrisért aggódó szülők a kórházba siettek, és ő otthon maradt.

Sokáig sírt. Aztán elővette Andris Bibliáját. Kinyitotta.

„Atyám vétkeztem az ég ellen és Te ellened.”

Ó, hogy szíven találta ez az Ige!

Másnap már együtt olvasták bent a kórházban a Bibliát. És azontúl együtt olvasták minden reggel. Szövetnékük lett a sötét úton, biztos támaszuk nehéz úton, ahogy Andris édesanyja az első lapra odaírta.