Takáts Gyula: Onnan itass

                    Jékely Zoltánnak

Egyre csak lobog
és úgy takar a nád,
min t ki csőszkunyhóban
őriz koronát.
Pannonok, kelták –
hun, avar, magyar…
Villog a lidérc.
A berek takar…
Elásni már nem!…
Kunyhónk cölöpje
is alig ér le
abba a földbe.
Lebeg, min t ingó
szigettel a kunyhó…
Nem láda, sás
takarja, ha ki
tapogat érte. –
Néha, valaki…
Elveszett itt-van!
Nem öles várfal,
keríti hét nap
hajós mocsarával…
Király-úr, Múzsa,
Angyal és Sárkány
karma közt a lándzsán
mindig a bárány…
Nem vérben s lábon,
hosszú tolófa
hozza, ki értünk
lép rá a tóra…
Pannonok, kelták;
úszik a sziget. –
Hun, avar, magyar:
nézi a vizet. –
Méri és meri,
marad-e?… Mennyi?…
Kis pákász kunyhónak
ez is tengernyi
és az a fényes,
bárhogy komorul,
rejtekből, hálóból
kisüt a múlt.
Szép, fényes maradj…
Gyökér alatt.
Mint pásztort a forrás,
onnan itass…