Tömörkény István: Baráberok

Öreg csavargókról, országutak kódorgóiról szokás volt ezelőtt megható történeteket írni, amiknek azonban ma már nem sok barátjuk van. Sok hasonlóság volt köztük, emberekben és történetekben egyaránt, azután apránkint kezdték nem venni észre őket, ma csak úgy tetszik, mintha e vén országjárók s egyebek kihaltak volna. Pedig vannak azért, habár már inkább csak a velük késztelenségből foglalkozó rendőr tud róluk beszélni, az is unja. Az igaz, hogy sok dolgot adnak olykor, mert sokfélék vannak köztük. Külön fajta a börtönviselt rossz ember, megint külön, aki csak csavargó, más világ a kalandvágyóké, más megint azoké, akik csak az útszélen s a rongyokban találják meg a maguk függetlenségét, s megint más, még köztük is szokatlanul furcsa világ a baráberok társadalma. Ismerik-e vajon a barábert? Különös népség nagyon. Kevesen tudnak róluk. Leginkább csak nagyobb vállalkozók ismerik jól őket, olyanforma üzletemberek, akik szintén egyik országból a másikba járnak: ma Gácsországban csinál földmunkát valami erődítéshez, fél év múlva utat épít a Krajnában, egy év múlva Magyarországon töltést húz a folyó elé, néhány hó múlva Romániában a vasútnak készít utat, hogy aztán, ha ott a dolgát végezte, más vidéken megint valamely kőbánya kiaknázásba fogjon. Ezek ismerik a barábert, a csudálatos csavargót. Nem külön-külön, hanem tömegesen. Mert leginkább csapatosan járnak, anélkül, hogy kötné őket egymáshoz egyéb, mint a közös sors és titokzatos múlt.

   Különböző a csavargó-természetű ember. Egyik dologtalan kóborló, amelyik koldulva tengődik országról-országra, hol elfogva, hol nem, meglakja a toloncházakat. Némelyik félesztendőn át is rab valamely rendőri börtönben, mert nem mondja meg a nevét, hogy hova való, minélfogva nem lehet hazatoloncolni. Vagy azt mondja:

   -  Knopf János vagyok, Drestadtból, Alsó-Ausztria.

   Akkor aztán megindul a hivatalos eljárás, minisztériumokon meg tolmácsi hivatalokon át: belekerül két hónapba, míg megjön Dreistadtból a hivatalos írás, hogy Knopf János nem odavaló. Mondják hát neki:

   -  No, léhűtő, hazudtál. Nem odavaló vagy.

   -  Hát persze, hogy persze – szól Knopf János –, eltévesztettem a dolgot, mert amióta az országúton egyszer fejbevágott valami csavargó, nem jó az emlékezetem. Nem is Knopf János vagyok én, hanem Sztupkó Mihály és tartozom a Sankt-Peterbe.

   Az eljárás újra megindul, s megint csak kiderül, hogy nem igaz a Sztupkó beszéde. De azóta a Sztupkó már harmadik hónapja éldegél a tolonckoszton. Nem valami jó és finom az, de a Szutpkónak az is elég: ő dologtalanul és álmodozva tölti napját. Olykor fát vág, hogy dohányt kapjon érte.

   A régi rend nem így csinálta ezt. A régi rend már az elfogatás után harmadnap, miután semmi néven nevezhető bűnt rá deríteni nem tudott, a határig kísérte Sztupkót. Ott fültövön vágták Sztupkót egyszer (úgy lehet, kétszer is), megmutatták neki, hogy merre van a másik falu, és útnak eresztették azzal a bíztatással, hogy ha még egyszer vissza mer jönni, megbotozzák úgy, hogy még a botok is sírnak. Sztupkó aztán nem is tért vissza.

   Az új rend ezt nem teheti. Az új rend legföljebb annyit tehet, hogy egy csendes, holdvilágos éjjel nyitva felejti a toloncbörtön ajtaját. Sztupkó, mégis elunván már az egy helyen maradást, szelíden kisurran és elszökik. Másnap keresik és – mily csodálatos – nem találják. Hát most mit lehet tenni. Nem lehet mást tenni, mint jelenteni kell azonnal a fölöttes hatóságnak: üldözzék-e Sztupkót. Onnan aztán jön a választ: – Dehogy, dehogy, semmiképpen se bántsátok szegényt, így sem tudja a három hónapi kosztját megvenni senkin. Csak hadd menjen, és boldogítson másokat.

   Hát ez még ilyenfajta csavargó. Ehhez a fajtához hasonlít a kórházi kódorgó is, aki hazudott betegségekkel akarja különböző kórházak betegágyain élni át az életet, csak hogy ne kelljen dolgoznia. A munka nagyon félős valami nekik, bár hiszen, ha jól keressük, beleszakadni nem akar abba senki. Van ugyan, aki beleszakad, de az is aligha tette akaratból.

   Talán a baráberok között akad kivétel, néha. A baráber egyrészt az italnak, a züllöttségnek, a rongyosságnak a rabja, másrészt meg a munkának. A baráber az, aki egykor, valamikor több, jóval több volt, mint ami, s aki némi önmegtartóztatással vissza is térhetne oda, ahonnan leszédült, de nem tud, mert nem is akar. Ehelyett nekifekszik a legerősebb munkának, ami csak található, s abba vagy belepusztul, vagy akkor hagyja abba, amikor akarja, mert ez az ő joga, hogy addig dolgozzon, ameddig a kedve tartja. Ha nem dolgozik, nem eszik, azaz, hogy nem iszik, de ahhoz megint senkinek semmi köze: ez a teljes függetlenség neki. Nem koldusbot és függetlenség, mint régente szólt a dal: hanem dolog, minél veszettebb és erősebb dolog, ami feledtet a nap folyamán bizonyos elmúlt dolgokat, ami csigázza a testet, hogy ne érjen rá elmélkedni a lélek, amíg a nap le nem tűnik az ég peremén, s ha a nap letűnt, akkor jön a másik feledtető, a pálinka. S ha abból a barák gyalulatlan deszka padján teleszívta magát a baráber, a többi már neki teljesen mindegy, ahova szédült, ott alszik, s reggel ott ébred föl, hogy azon mosdatlanul és szótlanul a kőfejtő csákányt újra a kezébe vegye. Meglökni ilyenkor valóságban nem lenne tanácsos.

   Mi viszi őket erre a sorsra, miért keresik ezt a foglalkozást, Isten tudja. Körülbelül azok a polgári életben, ami a katonaiban a franciák idegenek légiója. Abban a különböző szedett-vedett társaságbeli emberek kerülnek együvé. Hogy honnan jött s mi volt azelőtt: nem keresik. Hogy az igazi nevét mondja-e meg, mikor a csapatba beveszik, és a fejébe nyomják a piros keppit, azt sem kérdeni senki. Gyilkolt-e vagy rabolt, körözött börtönszökevény-e, azzal sem törődnek. Ki gondolna mindezzel, mikor a tény csak az, hogy jelentkezik egy ember, aki el van szánva minden veszedelemre, minden fájdalomra, a rendes katonai fegyelmen jóval felülálló vasszigor minden büntetéseire és kínzásaira, s aki ezen szívességekért cserébe meg akar halni valahol,idegen világrész homokmezőin, a trikolor védelmében. És mégis, az idegenek légiója sem mind ilyen emberekből áll. Van köztük sok, akit nem a bűn büntetése elől való menekülés, hanem a leküzdhetetlen kalandvágy visz oda.

   Van ott ilyen magyar ember is, nem egy, akiket ragad magával a csodálatos katonai kalandor-élet, az idegen földek rejtelme, s mind az a közös érzés, ami az átlagemberben csak a serdülés éveiben él, amikor Vernét és Fennimore Coopert olvassa. Van ott olyan magyar ember is, aki már másodszor csapta fejébe a keppit. A kalandvágy vitte ki annak idején, s beállt a légióba, lekötvén magát a szokásos öt esztendőre. De nem bírta ki addig s nehéz életet, a negyedik év letelte után megszökött és hazajött. Itthon, mint aki még nem tett eleget a védkötelezettségének, újra katonának sorozták. De az egykor erős fiatalember ekkorra már annyira megtört, hogy pár heti szolgálat után elbocsátották, mint alkalmatlant. S erre az ember visszament oda, ahonnan megszökött, a francia légióba, s fölcsapott újabb öt esztendőre. Most is ott van. Ott nem nézték alkalmatlannak, ott tudják, hogy mi lakik ezekben az emberekben s abban a csodálatos akaraterőben, amely a szenvedésekre űzi és hajtja őket.

   A baráberekben is van ilyenféle szerzet. Egy ismert vállalkozótól hallottam az alábbi adatokat:

   Kint a munkán elébe állít egy ember, látnivaló a külsején, hogy baráber. Munkát kér a baráber biztonságával, aki tudja, hogyha kér munkát, kap is. A vállalkozó megismeri. Ez az ember egykor föllebbvalója volt vasútépítésnél Erdélyben, mint mérnök.      

   -  Hát hogy került ide? – kérdezi tőle.

   A baráber ridegen felelte:

   -  Én munkát kérek és nem kérdéseket. Adjon munkát, ha van, különben pedig hagyjon nekem békét.

   Azzal aztán, hogy fölfogadták, szó nélkül állt a csapat közé a földmunkára.

   Más esetben ugyanezen vállalkozónál olyan baráber dolgozott, aki szintén vasútépítő főmérnök volt egykor Galíciában. Szintén ismerte, mert annak a munkának egy szakaszát egészen ő vállalta. Persze itt is föladta a szokásos kérdést:

   -  Hogy került ide?

   A baráber rövid novellát mondott az élete sorsáról: megszökött az asszony… jött a kártya és a pezsgő… azután a bor… végül a pálinka… elcsapták… s most itt van, s amit keres, beviszi Jancsi-bankókban a barakk-kantinosnak jó, búfelejtő pálinkáért.

   A pálinkának bizony mind rabja, sok kell nekik belőle egy napon át, de amint mondani szokás: kidolgozzák.

   Egy délvidéki nagyobb töltési munkánál két baráber megy a vállalkozó elé:

   -  Munkát kérünk.

   -  Munka van.

   -  De szerszámunk nincsen.

   -  Miféle földmunkások maguk, hogy szerszámuk nincsen?

   Azt mondja az egyik:

   -  Én pap voltam valaha, a társam meg ügyvéd.

   Szóval hamisítatlan baráberek. A vállalkozó szerszámot adat nekik, s mentek a munkára. Akkord-munkát kértek s kaptak is, de nem ment az valami nagyon. A vállalkozó behívatta őket:

   -  Tudnának-e az irodában dolgozni?

   -  Hogyne.

   -  No akkor itt van a másolni való – mondja: – adtam nekik irodai munkát, leírni való napszámjegyzéket, meg olyan rajzokat, amiket minden ember meg tud csinálni, aki középiskolát járt. Azután hát csinálgatták, talán boldogok is voltak, hogy a külső nehéz munkából ide födél alá, a fából összetákolt irodabarakkba jutottak. De csak három napig tartott az egész. A negyedik napon erőt vett rajtuk a pálinka, az asztallal együtt buktak föl, melyen dolgoztak… csak kifelé a kubikgödörbe, ott még tudtak valamit, de itt már nem.

   Kimentek hát az irodából, s akkorra már nem is nagyon bánták, mert hiába, nem való az az élet a valódi barábernek. Íme, itt egy történet a valódi baráberről, akár regénybevaló história is lehetne, de a vállalkozó, aki ezeket elmondta, nem szokott regényeket csinálni, és sokkal több a dolga, semhogy valótlanságok mesélésével fogyassza a drága időt.

   -  Horvátországban dolgoztam évek előtt. Nagy útépítés volt, sok száz munkással, velem voltak a baráberek is, mert ezek csapatostul követik a vállalkozót, mennek utána, amerre munka akad. Volt köztük egy fiatal ember, aki velük dolgozott, de amúgy nem barátkozott senkivel.

   Egy napon jön hozzám kocsin egy fiatal úrinő, azt kérdezi:

   -  Itt dolgozik báró – s egy német nevet mondott, már elfeledtem, valami berggel, heimmel, auval, vagy ilyesmivel végződött. Mondom:

   -  Itt nem dolgozik báró, de ilyen nevű ember alighanem lesz itt, át kell néznem a napszámjegyzéket.

   Hát megnéztük a napszámjegyzéket, hát ez a szóban forgó fiatal ember volt a báró. Ez a nő meg a testvére volt, s haza akarta vinni. Előhívtuk, a nő bevitte magával kocsin a városba, felöltöztette, rendbeszedte, visszajöttek elköszönni: hát persze eégszen más volt így a fiatal ember, még mosolygott is, mintha csak valami extra csínytevés lett volna az az egész baráberkodás. Aztán elmentek, és nem telt bele három hét, a fiatal ember ismét ott volt a csapatban, épp oly rongyosan, mint a többi baráber. Ásta megint a földet, és nem beszélt senkivel…

   Ez annyira regényes, hogy szükséges volna, hogy az elbeszélés végeztével a vállalkozó leverje szivarjáról a hamut. De nem verte le – mivelhogy nem dohányos.

1907        

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf