Sík Sándor: Gregorián
Hallod a mély harangokat?
A negyvenes évnap vesperása zeng felénk,
Komoly derűvel, ünnepélyesen.
Édes volt felérni kézfogva a hegyre,
De most üljünk le pihenni a gyepre,
És nézzünk vissza szépen, csendesen.
Emlékszel-e még? Szép volt odalenn!
Édes játék volt a küzdelem,
S oly mérhetetlen a szép világ!
Hogy hívott minden harsonaszó,
Hogy mentünk táncos lábbal a harcra,
Mint játszótérre fürge diák!
És fekete volt a hajunk
És a homlokunk ránctalan fehér.
Emlékszel-e még? Szép volt odalenn!
És a szívünkön harangvirág!
Ó, szép a virágos völgy alant,
De idefenn a lég tisztább, igazabb,
És közelebb van az ég.
Dúsabb, ha idáig elér, a harangszó.
Hallgassuk: nagyharang-e, vagy lélekharang.
Vagy odalenn Úrfelmutatás van épp?
Vagy egyet hallunk mind a ketten,
És minden harangszót ebben az egyben
(Dúsabb, ha idáig elér, a harangszó!):
Egymás harangozó szívét?
Miért merengnénk a völgybe vissza?
Itt közelebb az ég.
Harangnak, életnek, halálnak
Most, most érezzük igaz-mély ízét!
S szürkés hajunkkal, árkos homlokunkkal
Hallgatva fogjuk egymás jó kezét.
Ó, édes itt csendben pihengélni! – de menjünk,
Menjünk tovább, a szívünk ezt dobogja,
Föl, föl, harangszó, szálló szél után.
Ó, tudom én testvér, hogy a szívünk
Ősdallama gregorián!
Menjünk, menjünk a dallam után!
A zengő mély harangmámorban ő hogy érzem:
A láthatatlan hullám-ölelésben
Hogy húz, hogy szí bennünket vissza önmagába
A titokzatos Isten-Óceán.