Arany János: Szent László füve

                    Népmonda /Részletek/

…, Uram király, László, azt kérdem, tudod-e
Hogy mi végre jöttünk most ennyien ide?

„Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van:
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vadállatoknak lészesz a királya.

„Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbítés a pestis dühöngését.

„Mi az oda ennek? ismerjük el végre:
A mi bolondságunk és apáink vétke:
Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle,
Ki Szittyaországból kihozott e földre.

„Sovány puszták helyett szép országot adott,
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

„De többet akaránk tudni az őseknél:
Megszűntünk áldozni buzgó kútfejénél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre
S új Istennek raktunk templomot belőle.

„Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene,
Nagyharangra gerjedt népének ellene
És monda: erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földjük másnak adom.

„Amit elmondott, azt meg is cselekedte,
A szép kútfejeket mind kiürítette,
A folyóvizeknek elszelé futását,
Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

„Hiába könyörgünk most az új Istennek,
Hogy szakassza végét a veszedelemnek;
Erősebb a régi, az ősek Istene:
Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.

„Azért, uram király, kérjük felségedet:
Töröld el közülünk az új tiszteletet,
Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,
Áldozzunk a kútnál, hadd legyen az tiszta.

„Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni,
Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni,
És ez egész néped kívánsága pedig,
Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik.”

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A királyvégezve buzgó könyörgését,
Vissza sátorába intézte menését,
Elvonult a sátor benső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdeplő népe.

Ott letette a gyászt, bíbor köntöst vett fel,
Szög haját megkente illatos kenettel,
Arany koronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját balkezébe vette.

És kiment a néphez, és hirdette annak:
„Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak!
Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek;
Mert megadta végét a veszedelemnek.

„Gyönge szolgájának mert látást mutatott,
Népem orvosává engem felavatott:
Jertek el! lássátok s higgyetek nevében:
A keresztyén népek igaz Istenében.”

Szóla s ment előre, a csoport követte,
Pázsitos szép helyre a népet vezette,
Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,
S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.

Megfogadta a nép. Akkor a fejedelem
Ment tovább, s megálla egy dombosabb helyen,
Kézivét koronás feje fölé tartá, –
Pendült a feszes húr, mikor elpattantá.

A nyíl meg süvöltött a levegő égben,
Mint egy futó csillag tündökölt reptében,
Majd leszállt a földre szárnyasuhogtatva,
Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.

A király pedig ment fölvenni a nyilat,
S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt:
Ismeretes fűnek volt az a levele,
Melynek a nép száján keresztfű a neve.

S monda László: „Íme gazdag kegyelmében
Füvet adott Isten csodálatosképen,
Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya
s megszűn öldökölni a halál angyala.”

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,
Ismeré azt a nép, szedett abból menten,
Szájról-szájra terjed híre a csodának:
A sír szélin állók visszafordulának.

Megszállt a halálnak vészes áradása,
Régi medre közzé visszatért folyása,
Házadban az élők folyvást szaporodtak,
Megsiratva mentek földbe a halottak.

A nép is e dolgot megtartá eszében,
Hite megerősült igaz istenében,
Nem sóvárga többé pogány áldozatra,
Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,
A „keresztfű” helyett ada másik nevet:
Felragadt az új név s a füvet ma is még
Szent László füvének híja a magyar nép.

                                                        1847