vitéz Somogyvári Gyula: Éltünk mi már
Csókoltam én már egyszer a szádat,
régen, jaj, régen, ezer éve tán.
Fehér ruhában, lábadon saruval
– s a két szemedben csöpp, unott borúval
cirkuszba jöttél akkor délután.
Tűzött a Nap az aréna fölött
s az én nevem harsogta száz torok
s gyöngyözve vértől, verítékbe dúsan,
gyilkoltuk egymást lihegve és búsan
néhányan: rongyos gladiátorok.
Te ott ültél és égett a szemed
s égett az arcod, tűzbe pirultan.
Villan a Nap, a te szemed is éledt
– bennem megborzadt forrón hej! az élet –
te bólintottál – s én szúrtam, szúrtam.
És sós volt a vér és fájt a hörgés…
(De neked kellett – kívántad a vért.)
A szemed mindiig új csatákra hajszolt,
már nem akartam: mégis diadal volt
s a tőröm éle új szíveket ért.
És akkor, egyszer… megharsant a kürt
és rám virágot dobált a mámor,
de én, felejtve véres szolgaságom,
hozzád rohantam – s vad csókkal a számon
csókoltalak én: részeg gladiátor…
Egy hördülés – és jaja, eltéptek tőlem -
téged, a büszke, patrícius lányt,
szívembe mélyen, gyilkos vasat vertek,
s aztán búsan egy ezredév lepergett,
de nem feledtük azt a délutánt.
Csókoltam én már egyszer a szádat.
Régen. Emlékszel? – Ezer éve tán.
Szent rendelés, hogy találkoztunk újra
s a Kulpa-parton ülünk összebújva:
szelíd fiú és hófehér leány…
1918