Garay János: Kandalló-dal

Kályha mellett fül a német,
Sert iszik s tobákol,
Fojtó szénnel fűt, süt és főz
A nehézkes angol;
Magyar ember kandallóba
Maga gyújtja fáját,
Versenyt szíjja füsti mellett
Hosszú, nagy pipáját.

Üdvözöllek, jó barátim,
Kik meglátogattok,
E hazának jó, balsorsban
S nékem hívem vagytok.
Neked is, hej vándor, ott künn
Hóban és viharban,
A meleg kandalló mellett,
Ha magyar vagy, hely van.

Mint e cserfa légyen a szív
Ép s kemény a mellben;
Mint e láng lobogjon a szív
Tiszta szeretetben:
Szeretetben a hazáért,
Mely tettekre gyújtson;
Szerelemben a leányért,
Mely megboldogítson.

Enkezemmel raktam a fát,
Lángját felszítottam;
A rakásban, a szításban
Két dogot gondoltam:
Így rakassék máglya, minden
Áruló számára,
S égjen el, mint itt ezen fa,
Ő a hon javára.

Másik, amit elgondoltam,
Vágyam és imám lett:
Vajha lángra így lehetne
Szítni minden keblet,
Hogy miként e fahasáb itt,
Ahogy égni látod,
Bárcsak annyit eszközölne,
– Meleget s világot!

Rakj a tűzre, szép leányka,
Barna kis galambom,
Tápot adni kell a tűznek,
Hogy felsusogjon, –
Nem elég, szívben szerelmet
Gyújtni szép szemekkel,
A dics az, fentartni lángját
Új s új kellemekkel.

És ti szíves, jó barátim,
És te messze vendég,
Gyújtsatok rá, míg a tűz ott,
Míg a szív itt benn ég!
Üssük össze serleginket,
Vígan egyre másra –
Sűrű nagy füstöt bocsátván
A nagy áldomásra.

A nagy áldomást a honnak
S minden jó fiának,
És a sűrű, hosszú füstöt
Régi borújának, –
Hogy, miként e füst sötéten
Nehezült fölébe,
Hogy, miként e füst, enyésszék
Semmiség űrébe!

De mi zúg künn a vidéken,
Mi süvölt fülünkbe?
A vihar hárfája zendül
Társas énekünkbe.
Rajta szélvész a viharban,
Rajta, társak itt benn!
Fölmelegszik lélek és szív,
Lelkes énekekben!

S ha dalunk oly hangosan szól
Mint a vész hárfája,
Ha szívünk oly melegen ég
Mint e tűz lávája:
Mit nekünk hó, mit nekünk tél,
Dermesztő fagyában?
Csakhogy a szív országában
Ébredő tavasz van!

                                                     1844