Herczeg Ferenc: A daruember

– Lykanthrophia – ? Mi az – ?

A tudós házigazda, akinek említette ezt a szót, megadta a magyarázatot.

– Tudják, hogy mi a magyar néphitben az ijesztő ember? Olyan ember, akinek bűbájos bőrszíja van; ha a derekára csatolja, akkor tüstént kivetkőzik emberi formájából és farkassá lesz. Az ijesztő ember különben nemzetközi lény. A németeknél Wärwolf– nak nevezik, csakhogy az nem bőrszíj, hanem valami boszorkányos zsír segítségével lesz ordassá. A régi boszorkánypörökben, különösen a dél– franciákban, nagy szerepet játszik a farkasember. Kivétel nélkül félig állati életet élő parasztok voltak, akik magukkal és a világgal el tudták hitetni, hogy ők éjnek idején farkasok képében bújják a rengeteget. Mert biztos, hogy magukkal is el tudták hitetni. Úgy látszik, hogy a lykanthrophiában épp akkora szerepet játszott a beteges önsugallat, mint a közönséges boszorkányságban…

A házigazda ekkor fölkelt és keresgélés nélkül kivett egy könyvet a könyvtárából.

– Besançonban, – mondta – 1521– ben kivégeztek két ilyen farkasembert, az egyiket Bourgot Péternek hívták, a másikat Verdung Mihálynak. Ezek részletesen jegyzőkönyvbe mondták furcsa mesterségüknek minden csínját– bínját. Ha farkasokká akartak átváltozni, akkor kimentek az erdőbe, ott levetkőztek, aztán bekenték a testüket a boszorkányzsírral, amelyet egy Moyset mester nevű titokzatos ember adott nekik. Farkasok képében együtt bejárták az erdőt, jóbarátságot tartottak az igazi farkasokkal, tizenkilenc év folyamán sok embert és barmot téptek szét. Egy ízben ketten megöltek és fölfaltak egy borsót szedő parasztasszonyt; egy Chusnee nevű urat, aki meglepte őket, szintén megtámadtak, de mivel fegyver volt nála, megfutottak előle. A dologban az a furcsa, hogy a nagyszámmal beidézett tanúk, köztük Chusnee uram is és több széttépett gyermek szülője, éppúgy mondták el a farkaskalandok részleteit, ahogy a két vádlott. A besançoni magisztrátus, hogy végére járjon a dolognak, próbát tett egy farkasember hírében álló asszonnyal. Az asszony a városház termében bekente magát a bűvös zsírral és tüstént mély álomba merült. Három óráig aludt. Mire fölébredt megint, azt állította, hogy farkas képében künn járt a szomszéd határban s ott széttépett egy borjút és egy birkát. A besançoniak embereket küldtek a helyszínére s ezek megtudták, hogy ott csakugyan farkas garázdálkodott.

– Úgy látszik, – fejezte be magyarázatát a házigazda – ebben az agybetegségben – mert biztos, hogy betegségről van szó – a telepatikus távollátás egy neme is szerepet játszik.

Ez ugyan nem volt magyarázat, de azért belenyugodott az egész társaság. Egyszerre megszólalt egy ember, aki eddig nagyon hallgatag volt:

– Én egyszer daru voltam, – mondta nyugodtan.

A daruember Manliusz úr volt, a helybeli takarékpénztár főkönyvelője. Erdélyi születésű szász volt, nagyon derék, csöndes, bár kissé különc modorú ember. Minden szem feléje fordult és mindenki úgy találta e pillanatban, hogy Manliusz úr külsejében van valami, ami a darumadárra emlékeztet. A termete vékony és nyurga; a haja hamvasszőke és selymes; vékony, egyenes orra, ádámcsutkás, hosszú nyaka van. Még a járásában is van valami furcsa daru– méltóság, a tekintete szúrós, de mégis szelíd és szomorú.

Ez az ember mindig magában élt. A szabad idejét rendesen a könyvei vagy a zongorája mellett töltötte. Csak elvétve ment társaságba, ilyenkor alaposan hallgatott.

– Igen – mondta Manliusz úr – én egyszer daru voltam és el is hiszem, hogy Bourgot Péter farkas volt. Nem beszéltem még erről senkinek, de mivel most tudományos szempontból tárgyalták a kérdést, hát elmondom a dolgot. Előrebocsátom, hogy én igen élénk áloméletet élek. Gyakran ismétlődik az az álmom, hogy repülni tudok. Körülbelül tíz esztendővel ezelőtt repültem elsőízben. Akkor még ügyetlen voltam és csak nagy üggyel– bajjjal tudtam átszállani egy szélesebb árkon. Később azonban annyira begyakoroltam magamat álmaimban, hogy most emeletes házakon is könnyű szerrel átrepülök.

Múlt nyáron történt, a nagy hőség idején, hogy egyszer nyitott ablak mellett aludtam. Hajnal felé azt álmodtam, hogy fölkeltem ágyamból és az ablakhoz léptem. Sötétes, enyhe hajnal volt és nekem ellenállhatatlan vágyam kerekedett, hogy repüljek egyet. Habozás nélkül kiugrottam az ablakon, aztán egypár tempót csináltam és feltörtettem a magasba. Alattam maradt a fekete város, fölöttem domborodott a csillagos ég. Keleten már derengeni kezdett az égbolt alja s én arrafelé vettem az utamat. Csakhamar elhagytam a város határát s elértem a delibláti nagy nádas tájékát. Egy gyepes szigetségen, a mocsár közepén nagy szürke nagy madarat láttam a hajnali fényben. Négy daru volt. Talán békára vadásztak. Amikor a közelükbe értem, szárnyra keltek mind a négyen s ugyancsak kelet felé vették útjukat. Alattam szálltak és így csakhamar elértem őket. Amikor hozzájuk csatlakoztam, kissé meggyorsították a röptüket; láthatóan bizalmatlanok voltak, bár nem igen féltek.

Figyelmesen nézegettem a madarakat. Eleinte közönséges darukat láttam csak. Kis idő múlva azonban emberi vonásokat és formákat fedeztem föl rajtuk. De az is meglehet, hogy csak az én értelmem kölcsönözte nekik az egyéniségükhöz illő emberi formát. A legelöl szálló szigorú arcú, tisztes és őszülő férfi benyomását tette reám; mögötte egy jóságosan mosolygó, gömbölyű matróna repült. A másik kettő fiatal leány volt. Az egyik szőke, bájos, de még fejletlen termetű gyermek, a másik barna, deli, elragadóan szép szűz.

Nagyon szerettem volna velük megbarátkozni, de nem tudtam a módját. Attól tartottam, hogy megijesztem vagy megsértem őket, ha rájuk kiáltok. Ők pedig sebes szárnycsapásokkal, a viselkedésem által láthatóan feszélyezve folytatták útjukat. Sok fejedelmi méltóság volt a mozdulataikban, a fiatalokéban sok szilaj kecsesség is. Látható gyönyörűségük telt a repülés erőkifejtésében. A fiataloknak titokban talán jól esett az én néma hódolatom is.

Amikor a nagyrét fölé értünk, már meglehetősen világos volt. Ekkor rút csattanás hallatszott: puskalövés volt! A daruk aggódva összenéztek, majd rémült köröket hasítottak a levegőben. Az egyik, a barna szép szűz, leesett a gyöpre. Egy ember szaladt feléje, füstölgő puskával a kezében, tüstént megismertem: a kert– utcai pékmester volt.

Nem vitt rá a lelkem, hogy cserbenhagyjam a szegény áldozatot és leereszkedtem a földre. A pékmester azonban nyakra– főre tölteni kezdte a fegyverét (szerencsémre egycsövű, vesszős puska volt!) miközben kajánul villogó szemmel nézett reám. Én ekkor halálra ijedten a város felé menekültem. Hogyan találtam haza, azt máig se tudom. amikor újra az ágyamba bújtam, rettenetesen fáradt és szomorú voltam és csakhamar mély álomba merültem. A cselédem vert föl, hogy el ne aludtam a hivatalomat.

Manliusz úr elhallgatott, a társaság pedig mosolyogva nézett össze.

– Furcsa álom, – mondta végül a házigazda, csakhogy mondjon valamit.

– A furcsa a dologban az, hogy a pékmester aznap hajnalban csakugyan lőtt egy fiatal darut a nagyréten. Ezt még aznap megtudtam tőle. Meg is vettem a madarat tőle, ki is tömettem és akit érdekel, megláthatja könyves szekrényem tetején.

Erre senki sem válaszolt, de mindegyik azt gondolta magában, hogy Manliusz úr kissé hóbortos ember.