Féja Géza: Báth Mihály történetei

Abban az időben történtek ezek, midőn már ezüstös lett Báth Mihály feje. Az embereke irigyelték ezért, pedig időnként már vészt kongatott a szíve, mint a félrevet harang. A szerelem óráiban pedig, mintha ott állott volna ágya mellett a halál. Állt és gondolkozott, vajon ne zavarja meg Báth Mihály örömét? Csak akkor surrant ki a szobából, midőn Báth Mihály kibocsájtotta a hölgyet, és az ajtóban az elbocsájtó simogatást végezte.

Szövetséges után kellett néznie Báth Mihálynak, s csak nagyhatalommal volt hajlandó tárgyalni. Így került még szorosabb kapcsolatba a borral. A bor ősi vigasztaló, hiszen ő hozza föl a mélységből a föld üzenetét, és ő serkenti föl ébrenlétben is az ember álmait. Báth Mihály alkonyatkor szeretett a borral beszélgetni. Kora ősszel kiskocsmák tenyérnyi kertjében üldögélt, ahol egyetlen fa alatt néhány asztalka várakozik, piros abrosszal. Üres ilyenkor a kis kerthelyiség, a délutáni meleg megszorul benne, az öreg fa pedig lassan lehullajt egy-egy levelet, mintha üzenetet küldene. Hűvös napokon pedig a kis kocsmaszoba sarkában tanyázott, s beszélgetett a borral. Minden pohárka bor visszhangot vert a lelkében, halottakat támasztott föl, tereket és időket hívott vissza.

Ám, midőn beesteledett, a kilincset mindenféle részegesek nyomták le, akiket azonnal legyőz a bor, s mindenféle ádáz tréfát művel vélük. A bor megveti a gyöngéket, az egyenrangú felet kedveli, azzal beszélget akár egy életen keresztül. A gyöngéket azonban csúffá teszi, kegyetlenül megbünteti. Báth Mihály megvetette azokat, kik nem tudták, hogy a borral áldozni kell, s otthagyta ilyenkor a kocsmát, megkezdte magányos kószálását a városban a csendes kis utcákon, ahol hölgyekre várakozott valamikor.

A kis utcák ilyenkor mély álomba merültek. Báth Mihály zavartalanul visszaidézhette a múltat, a régi asszonyokat, akik még parádésan tudtak szeretni. Ma már futtában intézik a szerelmeket, akár a bevásárlásokat, ám Báth Mihály a régi asszonyokat szerette, akik úgy készülődtek a szerelem óráira, mint az ünnepre. Egész délután hanyatt vagy hason fekve, párnák között álmodoztak, és ápolták a testüket, a szerelem kelyhét. Úgy jöttek este a találka helyére illatosan, hamvasan és fojtott bűnbánattal.

Azok a régi nők még érezni és játszani is tudták a szerelemet, az élet álom volt nékik, kaland és játék. A játék pedig néha életre-halálra ment. Mindent megjátszottak ezek a nők, a bűnbánó Magdolnától kezdve az elvetemült hetéráig; a vetkezésből egész felvonást csináltak, bohó és vad ötleteik minden húrt megpendítettek Báth Mihályban.

Az este csöndje és a bor csodatévő hatalma mintha egy-egy pillanatra visszahozta volna egyiket-másikat. Báth Mihály meg-megállott, annyira ellepte némelyik emlék, hogy egy fához kellett támaszkodnia. Bársonyos hangot hallott, a régen elszállott illatok remegtették meg, selymek cikáztak előtte, fehér és rózsaszín húsok melege érintette bőrét. Bármit is mondott egy-egy hang, többet zendített a szónál, muzsikája volt az estében, Báth Mihály megremegett.