Sinka István: Napkeletnek piros virág…
Emlékeim kérik tőlem
az évek, s ím, itt adom:
Legeltettem őszidőben
egyszer, messzi, Nadabon.
Akkor még egy bűvös körnek
bűvészeként éltem én,
– ifjúság, óh! – s hogy gyötörnek
köszvényeim az idén.
Este szőke birkáimmal
bent egy udvar mélyiben
háltam; kívül zöld csalitba
dőlt az éji semmisem.
Pitarból csöpp mécs világa
égette az ablakot –
Hajh, tündérszép Góg-leány – a
te nagy szemed ragyog ott?
Nappal láttam kisurranni
a színből, de ottmaradt
nyoma, mint lehellet, annyi,
szívemben a szűr alatt.
Szépülj, emlék, kis rózsa-ág,
mért is hagytalak oda:
napkeletnek piros virág,
napnyugatnak – Florea.