Csokonai Vitéz Mihály: Marosvásárhelyi gondolatok

A ti szavatokra lelkem felhevüle,
    És Vásárhely kies halmára repüle,
Melyről végig nézvén a székely földeken,
    A hűs forrásokon, a fenyves bérceken:
E felséges vidék úgy magához ragadt,
    Hogy szák elmém éppen a felhőkig dagadt,
Színültig telt édes hazámnak épével,
    És a történetek zajgó tengerével;
Sőt kijjelbb csapongván a népek sorsára,
    Hol örült, hol búsult, mint világ polgára.
Mi is emelhet fel egy halandót jobban,
    Mint ha az emberség tüzétől fellobban.
S úgy nézvén e földet mint azonegy tanyát,
    És a természetet mint egy közös anyát,
Az emberségnek sorsán gondolkozik,
    S az egek tisztében beléavatkozik?
Ó emberi színek állhatatlan volta!
    (Így szólék magamhoz) óh már a miolta
E földön értelmes porképek mozognak.
    Mennyi változások, hány scénák voltanak!
Hányszor mutatta meg az emberek szíve,
    Hogy ő a jótevő mennyeiek míve;
De miatta hányszor kellett e világnak
    Piacává lenni minden gonoszságnak?
Ha egy embertámadt, a ki áldást ontott
    Embertársaira, száz volt a ki rontott;
Ha sok század alatt egy nép addig hága
    Hogy már mennyországgá lett az ő országa,
Egy nap a hódító véget vetett néki,
    S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki.
Keletről fú a szél… az éjszín haboknak
    Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak,
Arról jő, a melyről a diákok földére
    A scythák bajuszos tábora bétére.
Mondd meg nékem, komoly fuvallat! látád-e
    Azt a Volga síkját, mely volt az Árpádé? –
Vannak-é ott, kik még magyarul szólanak? –
    Sóhajtasz – elsuhansz – értem – elmúltanak!
Elmúltak, bédűltek abba a sírhalomba,
    Melyhez közelítünk mi is minden nyomba.
Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik
    Hogy a Párizs helyét gonddal keresgetik
Trója és Babylon jövő tudósai,
    S fókákkal pezsegnek London tört tornyai.
Hátha még ez a vár, melyen andalgok most,
    Vagy ledűl, vagy őriz messzeföldi lakost?
Vagy nagy birodalom fényétől sugároz,
    Vagy benne két-három medvefi kopároz?
Csuda gondolatok, kétséges jövendők,
    Változó országok, emberek, esztendők!!!
Múzsák! kik e várnak alját megültétek,
    Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek.
Mondjátok meg nékem, mi fő oka annak
    Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak?
Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog,
    Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog,
Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon,
    Ott holt csendesség ül az omladékokon?
Gyarló tudatlanság! zablátlan indulat!
    Két daemon, mely minden szépet jót feldúlat,
Mely a kegyetlennek botot ád kezébe,
    S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe,
Mely a babonának felhozván fellegét,
    Elzárja a napnak fényét és melegét,
S hideg homályában oly csudákat tészen,
    Melyek az észcsírát elfojtják egészen.
Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív,
    A mi téged, ember, magad kárára hív,
A hol a szív feslett, a fő meg agyatlan,
    Ott az emberi sors megsirathatatlan. –
Múzsák! most oly helyen elmélkedem, a mely
    A világ abroszán legkritikusabb hely,
Mely a csinos nyugat s a durva kelet közt
    A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt
Középpontban lévén, tisztán kimutatja
    Milyen még az ember s földünk ábrázatja.
Itt van a legvégső oltára Pallásnak,
    Az emberiségnek, s csinosodásnak;
Ezentúl keletre nevet a szép Moldva,
    De a termés-elme nincs mással megtoldva;
Tovább túl az éjszín tengernek habjain,
    Vad tatár lovagol gazos pallagjain;
Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit,
    Túl a mongol futja salétrom pusztáit;
Azontúl lakoznak a mandsuk fiai.
    A tarka tigrisek s a hajnal lovai.
Ezek mind okosak; emberek, de vadak,
    Kiknek őseinkként, fő céljok a hadak,
Kikben a hódítás nemtelen szerelme
    Elfojtja, amit hoz a jó föld s szép elme.
És ki az, ki végig nézvén e népeket,
    E világnak felén elnyúló földeket,
Ne borzadna, vagy is ne sírna ezekre
    A még boldogtalan félig emberekre!
Fordulj tehát elmém, boldogabb táj felé,
    Hol már a népeket az ész felnevelé,
Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot,
    Hol érzeni kezdik már a napvilágot,
Járd el Germánia hajdani Bakonyát,
    És csudáld most benne a Múzsáknak honnyát,
Lépj a franciáknak kimívelt kertébe,
    S a perui kincsek negédes csűrébe,
Hol a másik tenger kékellő kárpitja
    A leszálló napnak ágyát ki- s bényitja:
Nem kezd-é szívedbe nemes öröm szállni,
    Látván, hogy az ember, emberré kezd válni?
Nézd a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong.
    S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong,
Az éjszak a köpű, a világ az a rét,
    Melyben a kincseket kurkássza szerteszét,
Sőt számos rajt bocsát a messzi határra
    A Bengala s Boszton virágzó partjára;
De túl a szelíd dél áldott határain
    Nézd a barna népet forró homokjain,
Vagy hever s éhezik a paradicsomban,
    Vagy koldul, vagy lop, öl, prédál alattomban.
Rongyos bortokossi ők a gyémántoknak,
    Mord s paraszt kertészi a fűszerszámoknak.
Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára,
    Hol összefut a jó s a gonosz határa,
Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik,
    Te vagy, hol az ember érezni megszűnik.
Vigyázz! mert közel van a homálynak partja,
    Elnyél, ha az észnek fénye meg nem tartja,
A kinek díszére építsél templomot,
    És a vakság ellen hányj több-több ostromot.
Tele oly lelkekkel termékeny kebeled,
    Kikben meg-megannyi Mentorid tiszteled,
Kiket a nemzetnek és a két hazának
    A bíztató egek gyámolul adának.
Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra,
    Már Európában csak mi vagyunk hátra,
Hívnak magok után a többi nemzetek:
    „Magyarok! derék nép! mit késtek! jöjjetek!
Mit késtek? termékeny bennetek az elme,
    Forr szívetekben a dicsőség szerelme,
Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok,
    S a békesség édes hasznát munkáljátok.
A durvaság ellen közös kötést fonjunk,
    S Atlastól Pontusig örök sáncot vonjunk.”
Mégyünk, nagy nemezetek! íme Dáciának
    Túlsó határin is már megindulának,
Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk,
    S mind az emberiség kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
    A meddig terjednek a Pontus habjai,
Magyar koronánknak árnyékiba menne,
    S a csángó magyar is polgártársunk lenne.