Varga Rudolf: GARABONCIÁBAN
Lábam is sarat dob utánam, falvak huzatos
utcái veszett kutyákat uszítanak idegen szagomra,
havas erdőmben, ősemberfüstös barlangból
gyűlölködöm.
Rutafa, rutafa, emelj fel mégegyszer!
Sár húz le sárba, hangomat meguntam,
inkább hívok sírásókat, leheletem tovább
nem lélegzem, másznék vissza ágaidra, rutafa,
harangok mennyországa, ég, föld közt lebegve
felizzanék újra, vihar madártollként vinne,
lennék bolygó, Magyarország dühöngő göröngye,
Garabonciában fájdalmas izzás, ismeretlen
gyújtogató, fröccsennék vöröslő égen villámmá,
felhőköpenyemben hoznék esőből kikelő mindennapi
kenyeret, szabadítanék egek hálójába akadt
madarat, siratnék pirosra pörkölődött pipacsot,
kettétört ágat, átrepülve éjszakákat, fekete
ünnepen, szeretőm lenne a halál, nyafogó
szél, sámánok szukája lombjaival simogatna,
szúrnék késvirágot
szíve fölé, ne fázzon országúti vándor, ordas
életében a szegény, lennék vas fájdalma, fekete
tavak minden ördöge, tetőjáró kandúrok éjféli
cimborája, pénzhamisítók gyullongó álma,
kóborlásomból rabolnék szeretetet, feküdnék
hóra, fagyos lópaták nyomai alá, betakarna
álom, meleg dunyha, Krisztus születése előtti
csendben kezdeném utolsó magányosságom, legnagyobb
csavargásom, bejárnám magam visszafeléúton
újra, nemlétező városomból el, a nemlétező házba.