Bögözi Kádár János: Itthon

1.

A hullt akác még fölfehérlik,
de már elcsábít a hárs.
Illatrobbanás nyűgöz, ámít,
és mámoros lettem,
mint tobzódó darázs.

2.

A régi évek illatát újra érzem;
szép nyarak, gyom-játékok
szerencsét jósló ágát újra tépem,
csalhatnék, mint egykoron,
de rágódom kóró reményen.
Tudom - 
jó, vagy balgatag lett minden napom,
de ha nem futja többre,
/madár-/ ijesztővé változom.
Hihetném, gazdag vagyok,
enyém, amit e város összehordott.

3.

Altatódal pihe csókkal,
alszik minden:
csöndes hullám a folyóval,
halk neszezés mély ég üstjén,
bágyadt bogár ág levelén.

Altatódal. Alszik minden:
apró madár pettyes kincsen,
kezünk nyoma a kilincsen,
meleg illat gyermektincsen.

A felnőtt gond el nem alszik,
a sötétben egyre árad,
úgy megüli a szívemet,
azt hiszem halálra fárad.

Ó, csak jönne már a hajnal,
kifeslett szalmakalappal...
Nem hiszem, de egyre mondom:
sóra-fára nincsen gondom.

Altatódal nyűtt dorombon.
Álmodom a vén darócon:
alma-mellű, merész lányok
gyűlnek körém,
bűvös ajkú nő-barátok,
telijászlas, érett évek,
mindenféle tudós-szépek...

Végre-végre itt a hajnal,
csára tolt szalmakalappal...
A két térdem kérges-sáros,
így röpít a szárnyas táltos.

4.

Azt hiszem, itt járt az Isten,
nem matatott a kilincsen.
Bejött, leült, körbenézett,
nem szólt semmit, és csak nézett:
nem igézett, nem igézett.

Én sem törtem meg a csöndet,
nem vetettem gyors keresztet...
Tudta volna, hogy csak álság,
nem csábít égi kiváltság,
nem csábít égi kiváltság.

Egyre nézett, én is néztem,
szája sarka reszketett.
Fiát láttam a kereszten,
összeesve, menthetetlen,
összeesve, menthetetlen.

5.

A magam ura -
hittem, könnyű lesz a séta -
nincs hálám halomszám
és bókolás marékra.
Köszönök, köszöntenek -
így szokás, s ha nem -
volt még erre példa.
Mindegy. A zárókő itt én vagyok,
akkor is, ha hallgatok.

6.

Örvendj, ha tudsz, hogy csak lettél...
Ép elmével teremtettél.
A szél, a nap, az éj,

a négy őselem mind közömbös.
Félelem-bárdolt istened
hiszed, vallod, törődik veled?
A mindenséget te ruháztad,
magad szülöd a szellemed,
Te vagy egyetlen ellened,
békéd is magadban leled.
A keresztutat te tapostad,
ősibb, mint bármilyen kereszt,
ne bízd magad a három szögre,
mi a világból kirekeszt!
A mindenséget te ruházod,
s hagyd ki - bár lát -
vak szemet mereszt!

7.

Nem félelem, hogy vissza-vissza nézek,
de torzó hittel, félig-reménnyel
/átkos örökség/
nincs mit várnom az álnok holnapon,
ha van, és van, a jussomat akarom -
az egészet.

Nem, nem félelemből nézek egyre vissza,
egyetlen valóságom a volt.
Csúfság, amit a veszett ma szétcsahol:
jobb lesz. Kinek?
Tán a vécésnéninek, postásnak,
körmölőnek, az egyszeregy szolgáinak,
a pállt tökű sofőrnek
s a rend félanalfabéta, de fölkent
kerítőinek?
Kinek? Hollós Mátyásnak,
regős Gáspárnak, a heltainak,
Szisznek...?
A „híves pataknak”/
Nekünk, nekem? kinek
a Házsongárd árka marad csak,
mint hajdani öngyilkosoknak?

Nem, nem félelemből nézek egyre vissza,
kétszáz éve mind csak rosszat érzek,
a bugris horda meggyőz
- mint annyiszor -
magamban látni férget.

Nem, nem félelemből nézek egyre vissza:
kőnek, könyvnek, vérnek szellemét
nem lehet megölni csóvával,
kapcával eltörölni és kereplővel
elűzni haragom szavát. Tudom.
És dühödten tudják a faggyas csuhák,
- a nyálas, talmi szenteknek koldulók -,
hogy a hit haszna valóban az egyre
több peták...
És én tartsak penitenciát!

8.

Peták-petákra,
tallérra dukát,
patára patkó -
lépd a nyomát.
Elárvult vándor,
nyom a gyeszák?
Vágd le felét -
hisz jó az iszák.
Ha nem elég
Napnak és Holdnak
- ha nő -
maradjon csak az 
átalvető!
Nézz körül,
bírod-e kedvvel -
neked lebben
az a pengyel.
Oda mégy majd?
Tudj' a kánya!
Ne menekülj
kalodába!

9.

Szerelmem, immár negyven éve,
még mindig élő, teli kéve,
bár éveim élén éles már a dér,
megremeg kezem, ha kezedhez ér.

Csak verset adtam, ritkán virágot.
Megosztanám veled, amit látok,
de mind-mind ezeréves átok -
ne kérd hát ebül tűrt világom.
Tudod, nem minden osztható,
a féltés mindig több, mint a szó...

Csak azt viszek, mit szeretek:
poroszka szelet, vert kenyeret,
zsindelyeknek óezüstjét,
szivárvány vásznát fogva hétrét...

10.

Szép városom, nem búcsúzom,
szellemed él (ha kőhalom lész,
mint voltál annyiszor:
rontott a hit, a sarc, a vad lator...)
te vagy az örök hírhalom.

     Kolozsvár, 1999. június