Nyirő József: Leánykérés a havason
Vágyaktól terhes, veszett, bolond, szép tavaszt értünk. Minden nyugtalan volt. Az erdőn a fák titkon búgni kezdtek, belső tűz égette a vadak szemét, melyek boldog, kábult, meleg fényt vetettek maguk körül, a madarak teste elbágyadt és forrón sütött. A friss falevelekről nehéz, édes harmat csepegett és zajt ütött a várakozó csendben. A medvét, farkast égette a saját szőre, s még a ködök sem tudtak megnyugodni. Arany felhőként széttárva egyik szakadékból a másikba szálltak.
Péter, a legény ásított, s bunkós pásztorbotja is izzadott a tavasztól. Forrókat ásított, s füleiben kábultan lüktetett az elviselhetetlen meleg vér. Az erdő egyik fele még fekete volt az éjtől, a másik piros a fénytől. Olyan korán volt. A kora szél csikorgatta a fákat és az őzek ijedten lapultak, futottak a tisztásokon a feltörő élet ingere elől.
Péter órákig állott egy helyben a fenyő alatt és mozdulatlan nézett a falu felé. Végre elszánta magát. Káromkodott egyet, megcsikordította a fogait és elindult.
- Elhozom Márit! – mormogta maga elé. – Elhozom!… Törikszakad!…
Nem látott, nem hallott. Még a talpa szíve is fájt az ingertől. Kábult, álmos volt az egész teste.
Magas, szép szál, erős, barna legény volt Péter. A föld, amerre ment, behajolt a súlya alatt. Itt született a havason, viharok keresztelték, hideg, meleg, zord hegyek nevelték, még a vadállatok is becsülték erejét, mert félmarokkal fojtotta meg a farkast, ha az éhség miatt ráugrott. A betűt nem ismerte, de csodálatos dolgokat tudott az erdők, mezők titkaiból s talán az állatok beszédét is értette.
- Elhozom Márit – lobogtak a szemei.
Toronyiránt haladt. Nem gyorsabban, nem lassabban, mint ahogy járni szokott, de ellenállhatatlanul. Széttaposta a bozótot, beleveszett a szakadékok kékes-fehér ködébe, a patakok vize átsuhant a lábai fölött, a komor, meleg fák alatt a vaddisznó fújva, szuszogva túrta, hányta szét a földet, majd felpattant és elcsörtetett, mint a kilőtt ágyúgolyó; – nem látta. Kúszó növények, indák, ágak fonódtak karjaira, derekára. Nem érezte. A fatetők nyögtek, inogtak fölötte. Nem látta, nem hallotta, csak ment és morogta:
- Elhozom Márit! Elhozom Márit!
Tegnap eső volt és vízcseppek hullottak a fákról meztelen fejére ahogy áthaladt az őserdő sűrűségén, amely néma, sötét és titokzatos volt, mint a mély kutak torka.
Hangja rekedt és szenvedélytő fátyolos volt, de átjárt csontot, velőt, amikor kiáltott:
- Mári!
Ahogy közelebb jött, mindig erősebben és éhesebben bőgte:
- Mári!
A leány a kósteleki legelőkön lakott. A szolgálója volt Csedő úrnak. Apátlan, anyátlan, árva pásztorleány. Apró pendelyes leányka kora óta őrizte a Csedő úr csordáját, maga is félig levadulva, de szép, arányos, színes testű és élettől lihegő. Acélos és büszke nézésű, mint a vad madár. Puha mégis, de karmos és könnyű, kényes és gyors, mint a vadmacska. Melle, teste félig kiesett a színes rongyokból, de tiszta volt és érintetlen, mint a szűz, ki hirtelen megnőtt hajával takarta be szemérmességét. Nézett a távolba, a vén cserefa iránt, amelynek tetején egy harmattól ázott csóka mondotta el a többinek az éj történetét. Hirtelen felriadt. Tompa, vad, szomjas hang ütődött a füleihez:
- Mári!
Megrázkódott. A csókák felrebbentek a legény zajától s az öreg madár kiáltott a többinek:
- Halál! Halál!…
Bent a láthatatlan sűrűben farkas áll a hús fölött. Fölemeli fejét a hangra és szimatolva figyel. Szemei kigyúlnak, inai megremegnek, mikor hozzá ér a hang:
- Mári!…
Kényszeredetten felveti a leütött őzet a farkas a nyakára – a hideg lábszárak verik az oldalát – és félszemmel hátra lesve bennebb sompolyog a sűrűbe, ahol soha sincs fény és félig vakok a falevelek. A hegyormon, a régi vágottban egy szürke, reves csutakon sütkérező róka cselt vet a farkával és hirtelen eltűnik, mert az is megérezte a dühöngő testű legényt.
Csak a csorda áll szilárdan és komolyan. Fehér testüket a kelő napfényben fürösztve legelnek a tehenek a fű levétől zöld szájjal. A fű hullámzik merre lépnek és a lehajtott fejek árnyékai beborítják a földet.
A legény futtában kibukkan az erdőből és megtorpan a legelő szélén. Forróságtól vörös fejét ernyedten feltartja, de csak ködben látja a leányt:
- Mári!...
A leányon a félelem borzongott végig. Érezte a veszedelmet, hogy sorsa beteljesült és menekült. Senki sincs, ki megvédelmezze. Futtában odakiált a bikának:
- Kormos, ne hagyj!
A bika, – rügyező szarvú kis borjú volt még, mikor a leány keze alá került – büszkén felnéz és körülhordozza egyenesre nyújtott fejét, s lassan megindul a leány felé.
Egyszerre toppant oda a legénnyel, ki visszahökkent.
Pillanatig egymásra néznek a legény és a bika.
Látszott, hogy vérontásig gyűlölik egymást.
A bika tudta, – akárki akármit mond, igenis tudta, – hogy mit akar a legény és dühösen felmordult. Csavarosan megvonagló farkáig végig merevedett testén a sötét harag s a homlokán az izgalomtól borzongott a kormos szőr és lassan csepegni kezdett a szájából a tajték. A teste kezdett elsötétedni, mintha fekete felhő árnyéka esett volna rá, homloka megdermedt és rettentő súlyos lett az indulattól, mikor a vér belefutott a szemeibe. Megrázta szarvait, kurtán, földig tartott szarvakkal felbődült és alattomosan nézte a legényt.
- Kormos! Mit akarsz? Az Isten…a dolgodat! – szólott rá a legény, de nem moccant a helyéről.
Mindketten tudták, hogy meg kell küzdeni.
A tavaly is így volt. Akkor a legény elfutott. A félelem megbénította és menekült.
- Most nem!… Ha megdöglöm se hajtasz el!
És megragadta a bika fényes szarvait.
A nagy, nehéz test súlya és ereje miatt a föld nem tudott lélegzetet venni, mintha a bika a mellére lépett volna.
A leány tekintete a borzadástól repülni és szédülni kezdett.
- Péter! Kormos! – szólt rájuk ijedten.
Azok már küzdöttek. Nem láttak, nem hallottak. Besötétedett körülöttük a világ.
- Kitekerem a nyakadat! – hörögte a legény az erőtől és vadságtól felfújt testű bikának.
A legény markában vonaglottak az állat rövid szarvai, de a hatalmas test meg se mozdult. Az erőfeszítéstől véres lett a legény két orra-lika és forró a háta a verejtéktől, markaiban áttüzesedtek az állat szarvai, de ő se tágított. Tudta, hogyha elengedi, a bika nem nyugszik addig, míg a beleit ki nem tapossa. Életre, halálra megy a küzdelem. Kicsit bánta már a dolgot, de érezte, hogy nincs menekvés. Ha az Isten nyila sújtana a bika elé, az se tudná visszatartani, hogy őt meg ne ölje… Aki tovább bírja, az megmarad, aki elernyed, az meghal.
A csontok recsegtek, a fogak csikorogtak és már alig bírta nyelni a vastag levegőt a sápadt legény.
…Ha csak pillanatig megpihenhetne! – rémlett az eszébe, de tudta, hogy őrült gondolat. Nincs megállása a halálig.
A két test még jobban összekeveredett.
Nyögve, alattomosan küzdöttek.
Vér csepegett a bika orrából is, mert a legény a földhöz szorította. Erre a reménység felujjongott benne és összeszedte minden erejét, de az arca már el volt torzulva és feketedve a túlzott erőfeszítéstől és egyszerre érezte, hogy valami a levegőbe emeli, lábai elhagyják a földet s a mellén éles fájdalom hasít végig. Még hallotta a leány sikoltását: – Kormos! – Legalább is így rémlett, mintha hallotta volna és elmosolyodott, mikor szédülten lezuhant a földre…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mikor magához tért, csodálkozott, hogy él. Feje lassan kitisztult, de a bozontos haj hideg volt a fején és fázott, didergett a kimerültségtől. Eltiport, tehetetlen, gyenge volt. Kínosan lábra állott, de elszédült és visszaroskadt.
- Mi az?… Mi történt?… – makogta bambán.
- Egy kicsi vizet!… Vizet! – hörögte halkan és ránézett a leányra, ki reszketve állott a fa alatt, a bika mögött. Az állat szakadatlan mennydörgött dühében és nem mozdult el a leány mellől, akit őrzött utolsó leheletig. A leányon látszott, hogy szeretne segíteni. Kétségbeesetten nézte a legényt, most már a lelkét is odaadta volna, hogy megmentse, de a bika kérlelhetetlenül rázta a szarvait és véres szemekkel leste a legény minden mozdulatát.
A legény nem értette és csodálkozott, hogy miért nem rohan rá. Már ő se az volt, aki előbb, a félvad, szenvedélytől forrongó, durva asszonygázoló ősember. Már nem akarta a test kábulatával bírni a leányt, az erő és szenvedély mámorában összetörni ölelő karok között, és ha kell elkárhozni az erdő nehéz varázsában. Ráeszmélt, hogy árva, elhagyatott, kivetett, magányos szegényember ő is csak, akinek senkije, semmije sincs, csak az ifjúság féktelen indulatai és túlzott önbizalma, határt nem ismerő zord ereje; de mindez most összetört benne. Kijózanodott és meg volt alázva. Szégyellte is magát…
…De a leány!
A leányt mégis szereti. Nem úgy, mint az előbb. Valahogy másképpen…
Szegény Mári! Ő is csak olyan elhagyatott árva, emberek kutyája, mint én…
Jól esett, hogy így gondolt rá.
Meggondoltan, töprengve ismét felemelkedett és pár lépést tett a leány felé.
- Mári!
A bika az útjába dobbant és szörnyű teste fenyegetően végigvonaglott.
- Nem csinálok semmit, Kormos, – szólította szelíden a legény. – Ne bolondulj meg, no!
Még tetszett is neki, hogy az állat így védi a leányt.
- Jó nagy kutyád van! – tréfált is a leánnyal, de az válaszolni se mert, csak nézett riadtan, remegve, mert a bika hirtelen előre mozdult. A legény megnyugtatólag legyintett.
- Most nem küzdünk meg, Kormos. Egyéb bajom van!
Az állatránézett, mintha kérdezné, de nem bízott a legényben.
- Az úgy van, tudod-e, – kezdte szelíden, – hogy én szeretem Márit… Szeretem… Az elébb kicsit meg voltam bolondulva – nézett félre szégyenkezve, mert a bika nagyot fújt, mintha értené, hogy miről van szó, – de azért harag ne legyen közöttünk, Kormos…
A bika még mindig komor és sötét volt. A legény azonban most egyébre gondolt.
- Úgy van az, Kormos, hogy elég szerencsétlenek vagyunk, elég árvák, Mári és én es… Nem élet ez a mienk! Neki sincs senkije, semmije, nekem sincs senkim, semmim… Ha mégis, Mári is úgy gondolja, esszetehetnők az életünket… Én még ma bémennék a faluba a jegyzőhöz, s a paphoz… Megbecsülném Márit, ha hozzám jönne… Valahogy tám az Isten es jobban megsegítene, mert… én szeretem Márit, Kormos… Szeretem, mint a tulajdon életemet… Hát ezért mondom!…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A bika nem szólt, csak mélyen lehajtotta a fejét, egészen a földig, mintha gondolkodnék, majd ránézett előbb a legényre, aztán a leányra és csendesen félrement az útból…
A legény ezt mondta:
- Mári!
A leány ezt mondta:
- Péter!
És csendesen megfogták egymás kezét.
Az erdő köröskörül piros volt a fénytől.