Fekete István: Elmegy a tél

Beteg a tél. Nagyon beteg. Olyan, mint az öregember: reszkető, könnyen síró, messze néző.

Búcsúzik a tél.

Nappal már alig látni. Csak éjjel jár, mint a beteg, aki a nappalt átalussza, de a sötétben papucsot húz, és elmotoszkál a szobában, hogy ne legyen olyan hangos az óra, és ne legyen olyan rettenetesen mély a csend.

Olyan a tél, mint a haldokló, akinek várnak a halálára. A rokonság összenéz, és a szemekben ez van: – Végrendelet nincs, minden a mienk…

A tél ezt tudja és búcsúzik. De csak éjjel. Öregesen járja az erdőt, és megsimogatja a fákat, melyek most ébredeznek: – Nono, kis fák. Miért borzongtok? Nem voltam szigorú hozzátok, ezt emlékbe hagyom… És kezenyomán dér hull a fákra, melyet reggel leráznak magukról. Nem kell az öregember ajándéka senkinek.

A fagyzugokban, északi dombtetőkön ott hevernek régi hórongyai. Piszkosan, tépetten. Nem mos, nem varr az öregemberre senki. Minek? Úgyis meghal… Mindenki tudja.

Tudja a nap, tudja a szél, és tudják a felhők, akik szolgái voltak, és most széthordják utolsó rongyait, és komiszkodnak az öreggel, akár az emberek. Talán ők is tudják, hogy: a kidőlt keresztnek senki nem köszön.

Én köszönök! Én nem szeretem az erejükben dölyfösködőket, mert tudom, egyszer úgyis elesett és szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló nagy hang: lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.

Az öregembernek, ha Tél is a neve: nincsen ökle… Én most se bántom a telet, és megnézem a hófoltokat, melyeket mintha cigányok hagytak voltan útmutatónak későbbi karavánok számára.

Az egyik hófolton három fekete gomb. De, mozognak. Összebújnak és szétugranak. Miféle nép lehet? A kocsim arra megy, és közben előveszem a gukkert. Amikor elég közel érünk, megállunk egy bokor takarásában, és belenézek a távcsőbe. Micsoda buta szó! Egy cső, mely „táv”! Új szavakat csak a magyar parasztnak lenne szabad csinálni. Joga is legtöbb van hozzá. Ő a távcsőre azt mondja: messzelátó. Mennyivel kifejezőbb és magyarabb!)

Egyszóval belenézek a messzelátóba, melyben megjelenik két szürke varjú, egy nagy gatyásölyv és köztük valami elhullott vad, melyet tépnek. Egy nyúl.

Egyik oldalon áll az ölyv, másik oldalon a két szürke. Esznek. Az ölyv tempósan, a két szürke mohón és mindig szemtelenebben. Amikor az ölyvet már szinte leszorították a zsákmányról, az a legnagyobb nyugalommal fejbe koppintja az egyik szürkét.

A varjak – káár… káár – felrebbentek a levegőbe, és szidták az ölyvet, mely azonban tökéletes nyugalommal evett tovább. A varjak is belátták; hogy kár megsértődni, és leszálltak újara az élelem mellé. Az ölyvet ez sem izgatta. Ismét hármasban tépték az elhullott nyulat. A szürkék illedelmesen, az ölyv tempósan. A varjak azonban hamar elfeledték az előbbi intelmet, mert megint szemtelenül maguknak akarták az egész zsákmányt. Majdnem rámásztak az ölyvre. Az mintha csak erre várt volna: – Kopp! – lekent egyet, amelyik közelebb volt hozzá. A varjak már fel sem repültek, csak hátraugrottak, megkárogták az ölyvet, ki evett tovább, mintha amazok a világon sem lettek volna.

A varjak erre megint „jó fiúk” lettek, és egy darabig tisztességesen ették az ő oldalukra eső részt. De nem sokáig. A szemtelen természet hamar kitört belőlük, az ölyv pedig – valami tökéletesen komikus felsőbbséggel – hol az egyiket, hol a másikat kólintotta fejbe. Mint amikor a tanító vonalzóval odakoppint a rossz gyereknek.

Nem várhattam meg a végét, de jó tíz percig olyan élvezetet kaptam, melyet csak a természet mindig tökéletes színpadán láthat az ember.

Lám, a búcsúzó öreg Tél nem hálátlan. Megemeltem neki a kalapom csakúgy, mint amikor virágjában volt, s ő adott valamit, amit soha el nem veszíthetek.

Másnap ugyanezen az úton mentem hazafelé. Szembejött velem egy béresszekér. A szekér megáll, amiből tudom, hogy jelenteni akar valami.

-  Mi az újság, Forintos?

Forintos megemeli kalapját, és azt mondja: – Nem tetszik meglőni a rókát?…

Jól megnézem Forintost, nincs-e valami baja, mert ezt úgy mondta, mintha azt mondta volna:

-  Adhatok egy szál gyufát?

Forintos azonban nyugodt és biztos volt a dolgában. Ez látszott a szemén. Berúgva utoljára búcsúkor volt, ezelőtt félévvel, de azért sem szólhattam sokat, mert szolgálaton és magánkívül volt… és most felajánlja, hogy lőjem meg a rókát.

-  Jó – mondom –, hát hol van a róka?

-  Ott ni – mondja Forintos, és bár mondhatom, a rókák körül nagyon szép múltra tekinthetek vissza (nemsokára elérem a százat), majd leestem a kocsiról. A róka ott volt tőlünk hetven-nyolcvan lépésre, ugyanazon a hódarabkán, melyen az ölyv oktatta becsületre a varjakat, és – egerészett.

Egerészett önfeledten és nyugodtan, mintha sem puska, sem ember nem is lenne a világon. Nagyokat ugrott azzal a kecses mozdulattal, amelynek láttára elfeledi az ember a puskát. Felugrott magasan, könnyedén – szinte a levegőben maradt –, és farka zászlós ívben úszott utána.

Néztük a komát, és valami vidámság szállt közénk. Mosolygott Forintos, mosolygott a kocsis a bakon, és mosolyogtam én is. Így nevet az ember a gyerekre, aki csintalan, meg is kell néha verni, de hát – Istenem – gyerek.

Hála Isten! Nem volt velem puska! De nem unszolt már Forintos sem, hogy lőjem meg a rókát. – Istennek ajánlom – emelte meg a kalapját, és vidáman ballagott a szekér után, de még hallottam, amint mondta: – Fene essék a csontodba… de szép is vagy!…

…Az öregember, a Tél – íme – még egyszer kinyújtotta reszkető kezét, és adott nekem valamit, amit továbbadok, és mégis az enyém marad.

Erről a rókáról jut eszembe egy másik róka, amely kölyökkorában került hozzám, de mivel nagyon keveset voltam otthon, kiadtam albérletbe a munkások konyhájára. ezen akis rókán figyeltem meg, hogy a róka füle milyen végtelenül érzékeny szerszám.

Én az ágyon feküdtem – teljes csendben –, a kis róka pedig szundikált egy cipősdobozban. Asztalomon egy vázában tavalyi cseresnye, kecskerágó-ág őszi piros levelekkel, melyek közül egy levél levált, és alig hallható zizzenéssel leesett az asztalra, s az én kis rókám úgy ugrott fel, mintha megütötték volna.

Nem szeretem azonban a rab állatot – különösen, ha nincs időm vele foglalkozni –, de elengedni sem akartam, mert a rókát nem szaporítja az ember, akármilyen jó barátságban is van vele, hát odaadtam egy munkásgazdának, hogy neveljék fel, ahogy tudják. Talán még tartottam volna pár napig, de megharagudtam rá, mert megharapta az ujjamat. Egy szürkevarjúból a legízletesebb darabokat vágtam ki, de hiába tettem eléje, rá sem nézett. Erőszakoltam. Elfordította fejét. Erre az orrához dörgöltem a húst, és az öklömnyi kis pamacs mérgesen bekapta a hússal együtt az ujjamat is. Vége lett a barátságnak.

A gazda örömmel dugta zsebre, és a munkások konyháján szépen fel is nevelődött. Megevett mindent, amit a munkások ettek, és a kisgyerekekkel nagy barátságot kötött. A felnőttektől félt, de a gyerekekkel játszott, mint a kutya. A vadállat ösztöne akkor ébredt fel benne, amikor – megkötötték. Valaki azt a buta tanácsot adta a gazdának, hogy jó lesz most már megkötni a süldő rókát, mert megszökik.

Ettől kezdve a kis róka megtudta, hogy ő rab, és az első alkalommal, amikor lehetett, meg is szökött. Hogy miképp, az nem tudódott ki. Lehet, valamelyik gyerek eresztette el.

Messze azonban nem ment. A szomszéd domboldal sűrű fiatalos volt, és a gyerekek mikor keresésére indultak, meg is találták. Játszottak vele, mint régen, de megfogni többé nem engedte magát. Estefelé hazakísérte a pajtásokat, de a munkástanyához jó puskalövésre leült, és nem ment tovább. A gyerekek kivitték a vacsoráját, melyet jóízűen megevett, és amikor sötétedett, visszament az erdőbe.

Így ment ez egész nyáron.

Egyszer kint járok a határban a gazdával, és feltűnt, hogy a völgyben, az erdő szélén a gyerekek nagy sikongatással futnak valami elől. Kérdőleg néztem a gazdára.      

-  A rókával játszanak, kérem.

-  Hát megvan? Hiszen azt mondta, elszökött…

-  El az, de vacsorára azért megjön. Az embertől fél, de a gyerekekkel eljátszik. Megfogni nem lehet, pedig azért neveltem a kutyafajzatot, hogy majd télen eladom a bőrét.

-  No, ezt aligha adja el.

-  Tudom, kérem, de azért muszáj neki vacsorát adni, mert akkor a gyerekek sem esznek…

A völgyben pedig tovább folyt a játék. Csendesen lelopóztam, amennyire lehetett, és elő a messzelátót.

Nyolc-tíz gyerek, lányok-fiúk, a legidősebb talán kilencéves, ekkor éppen lábujjhegyen lopózkodtak a sűrűség széle felé. Amikor tíz lépésre lehettek, kiugrott a kis róka, és utána a gyerekhadnak. Egy kis futamodás után leült a róka, a gyerekek pedig megfordultak, és felemelt kézzel, nagy nevetéssel szaladtak felé, mintha meg akarnák verni. Amikor közelébe értek, felugrott, és mutatva, hogy ő most nagyon fél, beszaladt a sűrűbe. Amikor beért, a gyerekek megálltak, és egyszerre ők lette az „üldözöttek”… Lassan lopózkodtak az erdő felé, és vidám kiáltozással szaladtak el, amikor megint kiugrott és kergette őket a kis róka.

Én pedig csak néztem, néztem, és nem tudtam levenni szemem a képről, melyben annyi finom báj, annyi tiszta öröm volt, amennyit egy életben talán csak egyszer lát az ember.

…Ez is ma jutott eszembe, hogy ezt a másik rókát láttam. Ezt is tőled kaptam, búcsúzó, szomorú öreg Tél. Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf