Keresztury Dezső: A piktor

Szürke, vizes felhők függönyzik a távol eget: lenn
fénylik a tó; hal csobban; a hullám lassan omolva
távoli kürtszót lenget a síkosan elgyűrűző hab
hűs páráiban… Ül csak a horgász, néz, figyel éber
szívvel a színt s formát oldó, váltó ragyogásban.
Csend van benn s vele; nem mozdul, elvétve harákol;
issza a látványt, ujja tapintja zsinórral a horgot,
s úgy cserkészi homályos mélyvízből a halat, mint
alkonyi, hajnali, évszaki fénybe, homályba hanyatló
lét vak mélyéről kristály káprázatú álmát.
Horgászpadjáról keskeny palló visz a partra:
nem szédülve, csak ő lép rá – így védi magányát;
ingó fényhidakon lendül fel örök tünemények
forgatagába s vissza a békés kertek ölébe.
Szófukaron bár, szívesen ejt szót földmívelővel
s ritka baráttal. Az ember, a táj: jele néki csupán a
mindenségnek… Az ősz pompájától búcsúzik, mert
munkához lát négy fala közt, hogy ránkörökítse
mind mit látott. Egyre nyomasztóbb felleg alatt: vad
fém-madarak falkában tépik a csendes eget, fény
csillog szárnyukon, érc dörgésük csőre szívében.
Pásztori csend szentelte meg itt azelőtt a szivárvány
kútját, ívét; most csatakos szél vijjog az őszben.
Ködből jönnek s tűnnek a ködbe, batyut, gyereket rossz
kordékon vonszolva: riadt menekültek. A hajdan
víg szüretek dalait visszhangzó dombokon átcsap,
zúdul a szennyes háború roncsa, iszapja. A mólón
csendőr őrzi az égő szürkületben a semmit.
Ágyúk, tankok közt katonák: arc nélküli, megvert
had, kimerült, tört mozdulatok… Jön a tél, jön az étlen,
fátlan gond, vacogás, hurut, a bomba. Legyint: más
titkot vallat: hogy születik meg fényből az árnyék.
Hamvad a fény? Felfalja az árny? Kutató szeme erről
szól végső arcképén is kék éjbe merülve.