Nadányi Zoltán: Ballada a meztelen lányról

A lány a gyöngysort keresi,
oly ideges, szeles.
Fiókjait tűvé teszi,
szekrény alá beles.
Anyjától kapta, régi kincs,
siratja a boldogtalan,
nem tudja ő, eszébe sincs,
hogy rajta van, hogy rajta van.

Egyéb sincs rajta, meztelen,
csak a gyöngy a nyakán.
Kereste fenn, kereste lenn,
soha magamagán.
Tükrébe egyszer nézne csak,
nem volna már boldogtalan,
nevetné, mily ostoba, vak,
hisz rajta van, hisz rajta van.

A gyöngy! a gyöngy! nem éli túl!
az éjbe kiszalad,
szalad, szalad ruhátlanul,
a házak, a falak,
a lámpák, az ablaksereg,
plakátok, tornyok lázasan
kiáltozzák s az emberek,
hogy rajta van, hogy rajta van!

Nem hallja meg, se hall, se lát,
a hídra fut, felér,
megáll, kinyújtja derekát,
holdfényen oly fehér!
És ugrik és zuhan, zuhan!
nyakához kap, sikolt, sikolt!
Megtudta a boldogtalan,
hogy rajta volt! hogy rajta volt!