Gyulai Pál: Emlékszel-e…

Emlékszel-e a pillanatra,
Jut-e eszedbe néha még?
A földön virágok tavasza,
Fölötte fényes, tiszta ég.
Elhunyó nap végsugára
Reszket a csöndes tóvizén;
Körülünk ingó lombok árnya,
Szívünkben első szerelem.

Nyíló kelyhen pillangó alszik,
Elnyugodt fészkén a madár,
Csak vízesés moraja hallszik
S a szellő, mely suttogva jár.
Bólingat már az álmos erdő,
A bérceken estcsillag ragyog,
A völgy oly illatot lehellő,
Szívünk oly hő vágyban dobog.

Azóta több tavasz virága
Virult a völgyben s hervadott,
De hosszú ősz a szív világa,
Felhők takarják a napot;
S ha olykor az est csillagában
Fölreszket az emlékezet,
Csak azt jelenti, hogy már éj van
A félig meghalt föld felett.

El-eljárok a tó partjához
Az őszi csöndes alkonyon,
S melyet már semmi vissza nem hoz,
Szűm ifjúságát siratom;
S irigylem a pillangó sorsát,
Mely ha átéli a tavaszt,
Hulló virág takarja sírját,
S fölötte szerelem virraszt.

Bolygó felhők a hamvas égen,
Bágyadt fény, dérütött virány,
Száraz lombok sóhajtó szélben,
Borongó köd a bérc fokán:
Úgy illenek hozzám e képek,
Mintegy lelkem darabjai;
Nézek reájok, hosszan nézek
S úgy el tudok borongani.

                                                       1850