Ásgúthy Erzsébet: Nyitott ablakok

Valahogy elhirtelenkedte szerepét ezidén a nyár. Nem várta meg a végszót belesütött a tavasz közepébe. Ragyogó kacagásával megtévesztette a természetet, vígan keresztülhúzott minden számítást. És most, amikor hivatalosan is teljesíteni kellene kötelességét, egyszerre unatkozva abbahagyja és szeszélyesen búcsúzni kezd.

   A naptár szerint még kánikulának kéne lenni. De kint már ökörnyál kísért a levegőben és őszi skálákra hangolódik a szél. Váltakozva zuhog az eső és ragyog a nap, egyre hűvösebb mosolyával. És mintha mindenki vissza akarná fogni egy–egy sugarát, tárt ablakok vetítik kifelé a sötét szobák vágyódását.

   Mint kíváncsi kút mélye tátong üresen a nagy udvar, amint éhesen és titokzatosan pislognak egymás felé az emberi hajlékok nyitott szemei.

   Hirtelen kicsapódik az egyik udvari lakás ajtaja.

   –  Huj, de csuda spriccert kaptak a nyakamba – tör be kívülről egy friss leányhang, s még érezni, hogy rázza le magáról a harmatos esőcseppeket a küszöbön.

   –  Mert téged is mindig odafúj a szél, ahol nincs keresnivalód – zsörtöl vele valaki belülről, – arra való csak a ruhád ugye, hogy eláztasd. Pont az új mongolt kell felvenni, ha zuhog…

   –  De anya, hát honnan tudtam volna előre, hogy esni fog. Sütött a nap, amikor indultam és mit vegyek fel vasárnap a templomba, ha nem a mongolt… és mit tehetek róla, hogy nincs ernyőm… – nyelvel különösebb meggyőződés nélkül a lánya, s közben veti le a ruhát. Látszik, amint kombinéban megáll a szekrény előtt.

   –  Ha nincs ernyőd, vártál volna, amíg eláll… De nem… neki muszáj kóricálni, ha özönvíz szakad is az égből…

   –  Vártam volna, vártam volna… hiszen vártam… de meddig… – s hirtelen kitör a lányból a sírás, – hát nem állhatok örökké egy kapu alatt… – és zokog keservesen.

   –  Meg vagy bolondulva, te lány? – pislant rá az anyja a tűzhely mellől, – tán már szólni se lehet neked… úgy látszik, megint rádjött valami…

   Most egyideig nem hallatszik semmi, csak a leány halk szipogása, s a kispriccelő zsír sistergése a tűzhelyen.

   –  Mi baja már megint? – dörmög valaki a foga mögül, s a küszöbön megjelenik egy ingujjas alak. Pipát szörcsögtet a szája szélén, de csak úgy szárazon.

   –  Mit törődik vele már maga is – rándítja meg a vállát az asszony és sietve dobálja tovább a nokkerlit a gőzölgő vízbe.

   –  No már csakhogy megint sírásba látom.

   –  Sír hát, sír, az eső is esik… ki bánja?… De csak ne hallgasson, majd ellátom én mindjárt a baját… – indulatoskodik kicsit bizonytalanul az anyja.

   –  Keresztapa szeljen kenyeret az ebédhez – hallatszik belülről a lány könnyes hangja, – már terítem az asztalt… – és csörögve rakosgatja az evőeszközt.

   –  No, no, jól van már, jól van… ahun csak a nap is kisüt maj mindjár, a kapu felől már derül is… – mondja békítőleg erre is, arra is, s keresztet rajzol a kenyér hátára mielőtt megszegi.

*

   –  Jön–e sétálni, Valika? – hallatszik a délutáni csendben a kérdés, s az udvari ablak előtt megáll egy fiatalember.

   –  Á, Mihola úr – dugja ki a fejét a mama.

   –  Jónapot, jónapot – bólogat a „kisztihand”–ra.

   –  Jól, a Valit keresi, ugy–e? Nincs már itthon, kedves… Most ment el alig öt perce… A litániára sietett… Nem is szeretem már, hogy olyan templomos ez a lány… – s széles mozdulattal kissé nyugtalanul igazgatja a plissé fodrokat a mellén. – Várjon egy csöppet Mihola úr, megyünk már mi is – folytatja – csak fölteszem a kalapomat…

   Azzal behúzza az ablakot s néhány perc múlva frissen glancolva és pomádézva, vasárnapias ünnepélyességgel kivonulnak. Keresztapával és Mihola úrral együtt elnyeli őket a kapu ásító torka.

   Ülök az ablakban. S tekintetem terméketlenül hull a szürke falak közé. Kisvárosi vasárnap délutánok meghitt csendje és zsibbasztó unalma leng a kőkockák felett. Szinte hallható koppanással feneklenek meg gondolataim a sárga keramiton.

   Szemben velem lassan kinyílik az udvari lakás ajtaja, s kissé kuszáltan, gyűrött háziruhában Valika jelenik meg a küszöbön.

   A körmét rágja egy ideig, aztán a harisnyakötőjét húzogatja, majd észrevesz engem és felköszön az ablakba:

   –  Kezicsókolom!

   –  Jónapot, Valika.

   Csend. Látom, hogy beszélni szeretne, de nem tudja elkezdeni. Végre megszólal:

   –  Megint betegnek teccik lenni?

   –  Nem vagyok beteg Valika, miért gondolja?

   –  Hát csak hogy egész nap kendőben teccik ülni az ablaknál…

   –  Szokás ez csak Valika… Meg aztán vasárnap van… Ráérek. Várom, hogy egy kicsit kisüssön a nap. – Újabb csend. Valika a lábát cserélgeti s ide–oda hintázza magát a fel mentén.

   –  Tegnap nem esett.

   –  Nem… Tán az eső miatt maradt itthon máma? – kérdezem, hogy folytassam a beszélgetést. – Azt hittem, a litániára ment…

   –  Litániára? – néz rám csodálkozva, majd hirtelen észbekapva: – ó, azt csak a mama találta ki, hogy Mihola úr meg ne sértődjön… Nem szokok én litániára járni.

   –  Inkább moziba megy vasárnap délután, ugy–e?

   –  Most már oda se megyek többet… – mondja rezignáltan, s az orra kicsit vörös lesz.

   –  Ugyan miért? – faggatom. Mert az eddigi jelek szerint Valika mindenkoron szenvedélyes hallgatója és hirdetője volt a film igéinek.

   Válaszként felhúzza a szemöldökét és vállát majd újra leereszti, és maga elé mered:

   –  Tegnap még voltam… – mondja végre, mint aki messze emléket temetget.

   A dolog kezd rejtélyessé válni.

   –  Talán valami bánata van Valika, hogy olyan szomorú? – mondom.

   Rámnéz, de nem nyilatkozik.

   –  Délelőtt is látta, hogy sírt – kegyetlenkedem vele, – biztosan nyomja valami a szívét… Csak nem szerelmes?

   –  Ugyan! – veti fel a fejét túlzott fölénnyel. – Hát mit teccik rólam gondolni? Csak nem fogok egy férfi urán sírni – mondja gúnyos mosollyal, de gyanúsan reszekt a hangja – és különben is nem éri meg egy se, de egy se, hogy az ember szeresse őket és…

   Hirtelen elfullad és beharapja az ajkát.

   –  Na jöjjön ide Valika – bíztatom – és mondjon el szépen mindent.

   Ránt egyet a vállán. De látom, hogy megkönnyebbülés neki a beszéd és várja, mint a duzzasztott patak, hogy megáradhasson.

   –  Talán Mihola úr? – kérdezem.

   De erre csak megvetőleg legyint:

   –  Ó, a Mihola…

   –  Hát hogy hívják? Vagy nem ismeri személyesen?

   –  Kit, a Ferit? Hát hogyne, hiszen már egész nyáron együtt jártunk.

   –  No és most? Hát máma miért nem mentek együtt sétálni?

   –  Már többet nem megyek vele sehova… – és megint elborul, s lassan megindul az ablakom felé. – Én már többet nem szólok hozzá…

   –  Hát akkor miért nem ment a Miholával? – kérdem.

   –  Mert gyűlölöm a férfiakat – fakad ki erre. – Nem kell nekem egy se. Egész nyáron rá sem néztem egyre se, csak a Ferivel jártam és most azt mondja nekem, hogy mégis csak egy leánynak az imponál, ha valaki mézet ken a kenyerére és hogy ő bizony… – teccik tudni, ezt biztos a Mikolára gondolta, mert a mama szereti Miholát, mert ő nyugdíjas. Állása van a sófőzdébe… – És én erre mondtam: „na bizony majd rimánkodok magának…” és erre szó nélkül otthagyott engem… tegnap este… ott hagyott a padon egyedül… És ma se jött a templom elé és én csak álltam… és vártam… és vártam és egészen átázott a ruhám… és csak akkor jöttem haza, mikor mindenki kijött a templomból és én már alig bírtam a sírást tartani…

   És zuhogott belőle a szó. Most egyszerre kinyílt ő is, mint egy csukott ablak, s a résen át beláttam egy pillanatra lelkének primitív kamrácskáiba.

   –  Teccik tudni, hogy szerettem én ezt az embert?… Reggel, ahogy zörgött a vekker, még aludtam és már az ő neve volt a számon… És ha törülgettem a port délelőtt a villanyoknál, mindig úgy éreztem, hogy szíven üt az áram, mert teccik tudni, szerelő a Feri a villanytelepen… és mindig külön tiszta zsebkendőbe törültem a körtéket… És este ha imádkoztam, a feszületen Jézus Krisztus helyett az ő két szemét láttam rámnevetni… És első perctől kezdve így szerettem…

   Most már ott áll szorosan az ablakom alatt, s görcsösen gyűri ujjait az ablakpárkányon.

   –  Teccik tudni, tavasszal, mikor megismerkedtünk, mindjárt ahogy harmadszor sétáltunk együtt, mondta nekem, hogy ő szeret engem. Ahogy ezt kimondta, olyan furcsa érzésem lett, hogy azt hittem, összeszaladnak a házak körülöttem és agyonnyomnak. A kémények mind ferdén düledeztek összevissza és lárma volt az utcákon és autók dudáltak, meg szekerek zörögtek és összevissza kiabáltak az újságosok és fagylaltosok, de én nem hallottam őket, csak mindig eztet a hangot, ahogy mondta nekem: „Hiába Valika, de szeretem magát…” És rimánkodott, hogy feleljek valamit, azt gondolta, haragszok. De én csak nem tudtam beszélni, mert valami szorította a torkomat, hogy zúgott tőle a fülem és sírás meg nevetés volt bennem és imádkozni szerettem volna… Tessék elhinni, legjobb volna meghalni az embernek…

   És zokogva lendült már a karja, hogy ráborulva az ablakomon sírja el minden keservét.

   –  Valika – fogtam meg a karját a levegőben, – nézzen csak hátra, azt hiszem, magát keresik.

   A sírásnak nekikészülve fordította kicsit hátra a fejét s a következő pillanatban úgy maradt, mint aki hirtelen megmerevedett. De csak a mozdulata. Mert az arcán ezer színben és változatban szaladoztak az érzések.

   –  A Feri… – suttogta. – Visszajött.

   És a nyárnak minden ragyogása ott tündöklött az arcán… Majd hirtelen elszégyellte magát, közömbösre gyúrta vonásait, s lassúra fogva lépteit, vonakodva indult a fiú felé.

   A többit nem láttam, mert egy boltív eltakarta őket.

   Elcsavargott hangfoszlányok suttogása csapódott csak felém: „Hát ezért?… Na látod…, de máskor… és soha és mindig…”

   Aztán átsuhant Valika az udvaron, mint egy ragyogó bárányfelhő, s pár perc múlva megjelent mongolba öltözötten, kalappal a karján.

   Szökellve indult a kapu felé.

   Hogy meglátott, egy percre még visszalibbent az ablakom alá.

   –  Kezicsókolom – köszönt el fénylő szemekkel. – Teccik tudni, csak azért volt tegnap az egész, mert félt engem a szegénységbe hívni. Mert megint lehúztak a fizetéséből. De máma mégegyszer eljött megkérdezni, hogy azért akarok–e?

   És válaszként már repült is felé. Mintha ezüsthintán szállt volna a boldogság elébe.

   Üres lett az udvar. Fölnézek a háztetők fölé. Most veszem észre, hogy hatalmasan ragyog a nap.

   Tán újra kezdődik a nyár.