Túrmezei Erzsébet: Lopás a II. b-ben
Hogy is kezdődött? Szeretném az elejéről elmesélni nektek az egészet. Izgalmas, felejthetetlen nap volt az egész II. b. számára. Talán az volt az eleje mindennek, hogy Takács Feri nem írta meg a leckét, nem tudta megfejteni a példákat, s elhatározta, hogy a szünetben visszalopódzik az osztályba, és lemásolja az egészet Szabados Gyurka füzetéről. Sikerült is észrevétlenül visszaosonni, kinyitotta Gyurka füzetét, de a példákat meg se nézte, mert egy kék borítékon akart meg a szeme. Gyurka édesapjának volt címezve. Belekandikált. Pénzt látott benne. Sokat, százhúsz pengőt. És akkor egyszerre eszébe jutott, amit szeretett volna megvenni, amire szüksége lett volna, ha nem hangzik feléje otthon mindig az a szomorú kérés: Miből? És a százhúsz pengő egyszerre ott volt a kabátja bélésében. A borítékot pedig összegyűrve Szenthe Sanyi padjába dugta. S a számtanpéldákkal már nem is törődve, gyorsan kisettenkedett. Sietett az udvarra, elvegyült a fiúk közé. Lármázott, ugrált, hogy mindenki vegyen róla tudomást.
A számtanóra eljött. Feri jelentette, hogy nem tudta megoldani a példákat. Ki kellett mennie a táblához. Ott küszködött éppen, amikor Szabados Gyurka egyszer csak izgatottan felugrott:
– Tanár úr kérem, a pénzem! Édesapám százhúsz pengőt bízott rám, valamit ki kellett volna fizetnem belőle hazafelé menet. Kék borítékban volt. Betettem a füzetembe. Magyaróra végén még megvolt és most sehol sincsen.
Az első utasítás úgy hangzott, hogy csak nézzen meg mindent nyugodtan, alaposan. Aztán maga a tanár úr segített, de a pénz nem került elő.
– Ki járt az osztályban szünet idején?
– Mindenki tegye ki a könyveit a padra!
Az osztály engedelmeskedett. Szenthe Sanyi egy paddal előbb ült, mint Gyurka. Kis növésű, sovány gyerek volt, szegény, félárva fiú. Amikor kirakta a könyveit, valami leesett a földre. Gyurka meglátta, és lecsapott rá, mint a villám. A boríték volt. De hol a pénz? Sanyi fehér lett, mint a fal, és tagadott. De a jelek ellene szóltak. Nem is volt a szünetben a többiekkel. Azt mondta, elbújt a pincelejáratban, nem akart játszani, mert betegen fekszik otthon az édesanyja. A tanár úr olyan szépen bíztatta, hogy valljon be mindent, akkor elfelejtik az egészet. De Sanyi csak védekezett.
Délben összeült a tanári kar. Sanyi a folyosón várta, hogy behívják. Vadul kalapált a szíve. Ki fogják csapni, és mi lesz akkor? Édesanyját megöli az izgalom, és senkije se lesz a világon. Imádkozott magában. Hisz’ Isten tudja, hogy nem ő volt. Mire behívták, egészen megnyugodott. De hiába védte magát. Mellette nem volt tanú, csak ellen: a boríték, a bujkálás a szünetben és a szegénysége. Kiküldték, behívták. És az igazgató bácsi komoly, szomorú hangon olvasni kezdett valamit, ami úgy hangzott, mint valami halálos ítélet.
Kopogtak az ajtón… és belépett Takács Feri. Minden ízében remegett.
– Ne… tessék Sanyit kicsapni… én voltam!
És a százhúsz pengő odakerült az asztalra. Sanyi olyan volt, mint az álmodó. Szeretett volna ujjongni örömében. De úgy sajnálta Ferit. Ott állt összetörten. És mindenki olyan szigorúan nézett rá, amiért őt ártatlanul bajba keverte.
Megölelte a remegő fiút, és odafordult az igazgató bácsi felé:
– Igazgató úr kérem, ne tessék megbüntetni Ferit! Én megbocsátok neki, Gyurka is visszakapja a pénzt. Ne tessék megbüntetni!
Igazgató bácsi úgy tett, mintha szemébe ment volna valami.
– Megérdemelnéd, hogy kicsapjunk, Takács Feri, vagy legalábbis megrójunk magaviseletből. De látom, megbántad, amit tettél. S Szenthe Sanyi méltó rá, hogy teljesítsük a kérését. Neki köszönheted, hogy megmenekülsz a büntetéstől.
A két fiú együtt ment ki a szobából. S ettől a naptól kezdve sokat lehetett együtt látni őket. Feritől eleinte mindenki elhúzódott, de Sanyi kedvéért megint kezdtek a többiek is barátkozni vele. Azt a szörnyű napot azonban nem felejtette el soha, hisz akkor tanulta meg, mi az ítélet és mi a kegyelem.
