Kádár Kata
Magyar népballada
– Anyám, anyám, édesanyám,
Gyulainé édesanyám –
Én elveszem Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát.
– Nem engedem, édes fiam,
Gyula Márton –
Hanem vedd el nagy uraknak
Szép leányát!
– Nem kell nekem nagy uraknak
Szép leánya,
Csak kell nekem Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép leánya!
– Elmehetsz hát, édes faim,
Gyula Márton –
Kitagadlak, nem vagy fiam,
Sem egyszer, sem másszor!
– Inasom, inasom, kedvesebb inasom,
Húzd elé hintómat, fogd bé lovaimat!
Lovakat béfogták, útnak indultanak –
Egy keszkenőt adott neki Kádár Kata:
– Mikor ez, színiben, vörösre változik,
Akkor életem is, tudd meg, megváltozik…
Megyen Gyula Márton hegyeken-völgyeken,
Egyszer változást lát a cifra keszkenőn.
– Inasom, inasom, kedvesebb inasom:
A föld az Istené, a ló az ebeké –
Forduljunk, mert vörös szín már a keszkenő,
Kádár Katának is immán rég vége lett!
A falu véginél volt a disznópásztor.
– Hallod-é, jó pásztor, mi újság nálatok?
– Nálunk jó újság van, de neked rossz vagyon,
Mert Kádár Katának immár vége vagyon –
A te édesanyád őtet elvitette,
Feneketlen tóba belé is vettette.
– Jó pásztor, mutasd meg, hol vagyon az a tó –
Annyim mind tiéd, s a lovam s a hintó!
El is menének ők a tónak szélire.
– Kádár Kata lelkem, szólj egyet: itt vagy-e?
A tóba megszólalt Kádár Kata neki,
Hozzája béugrék hamar Gyula Márton.
Édesanyja vízi búvárokat küldött –
Megkapták meghalva, összeölelkezve.
Egyiket temették oltár eleibe,
Másikat temették oltár háta mögé.
A kettőből kinőtt két kápolna-virág,
Az oltár tetejin összekapcsolódtak, –
Az anyjuk odament, le is szakasztotta.
A kápolna-virág hozzá így szólala:
– Átkozott légy, átkozott légy
Édesanyám, Gyulainé!
Éltemben rossz voltál,
Most is meggyilkoltál!…
Udvarhelyszék; közölte: Kriza János