Nyirő József: Erdély

A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a réti ösvény mellett a Gyerkó nagy cserfája alatt a fűben. Idegen, ki tudja hovavaló tekergő, vándorféle lehetett. Írás nem volt nála, a nevét nem lehetett megállapítani, a gúnyája nem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember lehetett, ki mezítláb rótta az országutat.

    Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a tagon.

        – Hé atyafi! – kiáltott rá. – Ki az Isten engedte meg, hogy összegyúrja a füvet? Eltakarodjék, amíg jó dolga van!

    Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával ment reá és akkor látta, hogy már meg van merevedve, a szeme fel van akadva, szája lefittyenve, arca sárga és megütötte a harmat, féllába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában, vagy álmában felhúzta.

    – Ne ez csinált nekem elég bajt! – döbbent meg.

    Tudta, hogy kijön a komiszió, a csudájára kigyűl a falu, összegázolják a füvet, őt is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kell eltemettetnie.

    Mi a fenének kellett éppen itt megmurálnia!

    Sokatnem teketóriázott, hanem karjaiba kapta a halottat, szépen átvitte a patakon a szomszéd falu határába, amelyik éppen a patakon túl kezdődött.

    – Lássa Mátéfalva, hogy mit csinál vele! Most úgyis a rományoké a világ… Hátha hozzuk tartozik.

    Mátéfalva ugyanis tiszta román község.

    – No ezt jól eligazítottam! – kacagott magában Gyerkó, s hozzáfogott a kaszáláshoz.

    Vágott egy rendet, s mikor a végére ért, felvett egy marok füvcet, végigtörülte a kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton. Valami odahúzta a halotthoz és nem érezte jól magát. Valami nem volt rendben a bennsejében. Valami borzongatta. Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt olyan valóságosan, hogy kétszer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a holttestbe. Így ködös szemmel valahogy végigkínlódott még két rendet és felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fénkő azonban akkorát csattant az acélon, hogy ijedten rezzent össze tőle és nem merte tovább fenni a kaszát.

    – Nem kellett volna a halotthoz nyúlnom – mormogta, – ott egye a fene a füvet!

    Mereven átnézett a patakon. A halott arca szembe nézett vele. Hirtelen lekapta a sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé megkönnyebbült.

    – Vajon ki lehet? – jutott eszébe. – Hátha felesége, gyermekei voltak, akik – ki tudja hol – aggódva várják vissza. Szegény ember, akárki! – esett meg a szíve rajta.

    Hiába áltatta azonban magát részvéttel, meghatottsággal, sehogy se bírt megnyugodni.

    – Hátha romány? – vigasztalta magát. – Ott hadd üljön!

    Sokat szenvedett a románoktól, mikor bejöttek, de a fajgyűlölet se segített rajta.

    – Romány? – morfondírozott. – Hát osztán! Akármiféle, de ember. Szegény ember. Látszik rajta, hogy sokat szenvedett az életben… S azonkívül halott.

    Rosszallólag megcsóválta a fejét.

    – Nem vagy tisztességes ember, Gyerkó, mert kihajítottad a fődedről… Nem volt eljárás! Nem!

    Letette a kaszát: – Lesz, ami lesz, – és átment a halott emberhez, akinek testére már ráhullott a kelő nap fénye és a harmat színesen párállott az arcáról  

    – Jere vissza, földi! – szólt rá mosolyogva és ismét felvette a földről, óvatosan átgázolt a patakon, s szépen letette a régi helyére a cserefa alá.

    – Maradj itt, ha már idejöttél meghalni!

    A halott is mintha nyugodtabban feküdt volna a cserefa alatt.

    – Úgy no! – nyugodott meg Gyerkó és egyszerre elmúlt a szorongása.

    Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet jódarabon, csak éppen a test körül nyílott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így kárt nem tesznek a fűben.

    – Jelentenie kéne az elöljáróságnak! – jutott eszébe.

    Szerencsére az esztenáról akkor jött Juon, a pakulár, annak megmutatta a halottat, s üzent a jegyzőnek.

    – Erről is levettem a gondomat! – nézett a pakulár után, s elővette a tarisznyát, hogy falatozzék.

    Csak úgy állva kézbe vette a decis üveget, s a halott felé billentette:

    – No Isten nyugtasson!

    Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra, s utána szalonna, kinyér.

    – Megkínálnálak, – szólott oda ismét a halottnak, mikor a kenyérből egy sorkolatot lekanyarított – de már neked efféle nem kell több az életben. Te már megnyugodtál… Meg… Jobb is így!…

    Cseppet sem sietett a falatozással. Minek? Van idő elég estig. Hosszú a nap, eleget lehet dolgozni estig. Nézte a füvet és meg volt elégedve vele. Jó rend esik, s ha az Isten az időt megtartja, olyan fájin széna lesz, hogy az ember is megehetné.

    Frustok után kényelmesen megpihent. A halotthoz is egészen hozzászokott.

    – Mindjárt jönnek! – bíztatta – Juon eddig beért a faluba.

    Tudja a fene, miért, de nem tudta megállani, hogy ne beszélgessen vele. Így hozza a tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán? Ember az addig, míg el nem temetik. Csak a lélek hagyta el, ha ugyan elhagyta, mert efféléről sok mindenfélét hall az ember.

    A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók, bogarak is pilinkéztek a levegőben, s a hangyák is elindultak terhes útjaikra. Egy-kettő a halott arcán is átmászott, mások megállapodtak a tátott száj szakadékában.

    – Ne bántsátok legalább ti! – pallotta le szelíden a testről Gyerkó.

    A nap is odasütött.

    – Valamivel bé kéne takarni! – gondolta Gyerkó, de nem volt mivel.

    Ezen azonban nem volt nehéz segíteni.

    A patak martjáról leszakított egy keserűlapit, s befedte vele a halott szemeit.

    Aztán újból munkához látott.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

    Félóra múlva már olyan ereje volt a napnak, hogy a kurtit is le kellett vetnie. Azt is odatette a tarisznya mellé a halott közelébe.

    – Mindjárt itt lesznek! – vetett egy pillantást rá. – Az urak nem kelnek olyan jókor, mint mi.

    A bizottságra bizony várni kellett, de a csendőrök hamar ott voltak. A halott férfit körülszimatolták, kikutatták a rongyait, de kaptak semmit nála. Keményen és hosszasan kikérdezték Gyerkót is, aki elmondott mindent, amit tudott. Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet és kijelentette, hogy sehová se szabad eltávoznia, míg a bizottság meg nem érkezik. Fegyveres csendőrt is hagyott mellette, mert gyanús dolgokat talált. A leggyanúsabb az volt, hogy a halottat megmozgatta, s a füvet lekaszálta körülötte.

    – Ide leülsz, s ott maradsz! – parancsolta a csendőr.

    – Kaszálni szeretnék! – bátorkodott Gyerkó.

    – Nem lehet! – rivallt rá a csendőr.

    – Baj van! – gondolta Gyerkó, de szót fogadott és leült a halott mellett. A méreg ette, hogy a dolga marad, s még bajba is került; de tanácsosabb, ha az ember ilyenkor befogja a száját. Hát hallgatott is illedelmesen, amíg lehetett, de ki a fűzlangja tudná megállani sokáig szó nélkül.

    – Ekkora úr sohase voltam – hunyorított oda a halottnak, akinek már nagy marhalegyek szállottak az arcára.

    – Miért? – kérdezte a halott helyett a csendőr.

    – Mert testőrséget kaptam, – csúfolódott a székely.

    A csendőr kacagott és megbékélt. Még segített is rendet verni, míg a bizottság kiszállott.

    Sokat teketóriáztak a halottal. Kitették közszemlére, de senki sem ismerte. Lefényképezték, átvizsgálták a fejebúbjától a lábujjáig, összetelefonálták érte a félvilágot, de kilétére nem tudtak rájönni. Végül az orvos felboncolta és kisütötte, hogy üresek a belei, de természetes halállal halt meg. Két napig tartották a testet, de senkinek sem kellett. Végül megadták a temetési engedélyt.

    A falu költségén csináltattak neki koporsót, afféle festetlen deszkaládát, de nem volt, ahol felravatalozzák. A falu haragudott a halottra.  

    – Most már elég nagy az adó, mi is alig tudunk élni, s mi temettessünk el minden tekergőt? – mondogatták az emberek.

    A testet másnap kitették a községháza elé a csepegés alá. A községi cigánydobos pipázva őrizte. Egy szál gyertya nem sok, annyi sem volt a koporsó fejénél. A gyermekek csudálkoztak rajta, aztán játszani kezdettek a ravatal körül, míg a cigány elhajhászta őket. Az emberek, kik arra jártak, megdöbbentek és szégyenkezve tovább álltak. Még se járja, hogy ez a szegény halott ki legyen vetve az út sáncába és senki be nem hívta. Gyerkó ebéd után, mikor hazajött a kaszálásból, még ott találta.

    – Te még itt vagy, testvér? – köszöntötte ismerősen. – Neked sincs nagy szerencséd. Mégis csak disznyóság, hogy ide kihajítottak. Fogd meg Szándoki! – bíztatta a cigányt, – vigyük be hozzám!

    Így ravatalozták fel tisztességesen a Gyerkó életin.

    – Ritkatisztességes ember ez a Gyerkó! – mondották megkönnyebbülve az emberek.

    Sírásásra, minden lekészült. A ravatal körül székeket raktak, hogy aki akar, odaülhessen siratni. Még harangoztak is érte mindahárom templomban. Sokan el is jöttek a temetésre, de a székek a holttest körül üresen maradtak.

    – Vedd fel a fekete gúnyádot, asszony! – parancsolta Gyerkó a feleségének – s ülj oda, hogy legyen szegénynek valakije.

    Így kölcsönzött feleséget a halottnak. Maga is megállott gyászolónak a túlsó oldalon. Voltak, kik megrestellették magukat, s melléje húzódtak. A vén Pétör Mózsi mintha a halott apja lett volna. Antal Andrásné, az öreg süket asszony az anyja képiben siratta.

    – Nem elég! – rendelkezett Gyerkó. – Hátha gyermekei is voltak?…

    – Tiszta igaz!

    Hogy ez nem jutott eszükbe!

    Két fiúcskát, s két leánkát odaültettek a lábához.

    Így kivolt a család.

    Siratták is tisztességesen.

    – Igende ki temeti? – jutott eszükbe.

    Erre mindenki kíváncsi volt. Egyik pap se vállalta, mert senki se tudta a vallását. Sem a katolikus, sem a református, sem az unitárius. Ezen megütköztek az emberek, mert akárki volt, szenteletlen földbe nem vethetik, mint az állatot.

    Mire azonba a gyűlőt elharangozták, mindahárom pap ott volt a holttestnél.

    – Hátha katolikus volt? – mondotta a katolikus pap.

    – Hátha református volt? – tűnődött a református pap.

    – Hátha unitárius volt? – aggódott az unitárius pap.

    Szép sorjában mindahárman elvégezték a ceremóniát.

    A katolikus megszentelte, a református elprédikálta, az unitárius elkönyörögte, a falu megsiratta. Szem szárazon nem maradt.

    A sírnál is megadták neki a tisztességet.

    Ügyesen belapátolták, s szép dombot vertek fölibe.

    – Isten nyugtasson, földi! – búcsúztak el tőle az emberek barátságosan.

    Csak éppen tort nem csináltak, mert nehéz az élet, s bár nekünk legyen, amit együnk.

    Csak az üdőt megtartaná az Isten, hogy legalább a szénát, – ami kicsi lett, – bétakaríthassuk!…