Fábián Pista
Magyar népballada
Engem hívnak Fábián Pistának,
Ki is állok huszonnégy zsandárnak.
Szaladj zsandár, gyün Fábián Pista!
Hallod, hogy zúg a lovának lába! –
Fekete föld termi a jó búzát,
Sűrű erdő neveli a betyárt.
Kocsmárosné viseli a gondját,
Kocsmárosné viseli a gondját.
Nem viselek szürke köpönyeget,
Nem is eszem a komisz-kenyeret.
Inkább adom magam a halálra,
Minthogy legyek német katonája!
Észak felül fújdogál a szellő,
Látom, gyün a zsandár mindenfelűl!
Hát én, szegény? csak magam egyedül
Sürgök-forgok a fegyverem körül!
Jaj Istenem, ugyan mit csináljak!
Megadjam-e magam a zsandárnak?
Ha megadom, nyakig vasra vernek,
Legénységemnek is végit vetnek! –
Fábián is szereti a táncot,
Várad felé zörgeti a láncot.
Jaj, de szépen pöng a sarkantyúja!
A vármegye mondva csináltatta.
Várad alatt van egy akasztófa,
Három betyár nyugodott meg rajta.
A ketteje semmit sem szólhatott,
De Fábiánhalálig búcsúzott:
Isten hozzád, Szalonta városa –
Már többet nem leszek lakosa…
Teremhet már zöld füvet lapossa,
Kis pej lovam lába nem tapossa!
Betyárságom én ugyan nem bánom,
Csak a kedves szeretőm sajnálom!…
Pusztaföldvár, Békés megye; gyűjtötte: Kálmány Lajos