Kovásznay Erzsi: Késő!…

Amikor elment, egy csókot kért tőlem,
Egy csókot csak… egy búcsúzót csupán.
Láttam, elfojtott könny csillog szemében,
S dacos, fájó hang remeg ajakán…

Mint az álmok bűbájos szép világa,
Oly színes volt az enyhe alkonyat.
Az ősz minden dalát szívembe lopta,
Soha nem érzett, csodás hangokat…

Varázzsal teljes, langyos esti csöndben
Szinte csábított már a suttogás…
Mégis!… ajkamat elcsitítva tartá
A szívemben egy büszke villanás.

A könnyes szempárt gúnymosolygva néztem
S kacagtam rája: „Gyáva kis fiú!”
Csak az arca lett halotthalvány, sápadt,
Mosolygó szemén átsuhant a bánat,
Csak a hangja lett bágyadt… szomorú…

Most megint ősz van… Bűbájos az alkony…
Ha visszahull a búcsúzó sugár.
De álmodásba nem ringat zenéje,
A perc varázsa nem jön vissza már…

Most csak az emlék kísért halk panasszal,
Óh! Visszasírom esdeklő szavát!…
S ott, messze útján kísérem imával
A némaajkú, bús kis katonát…

Nem írt azóta… Hír se jött felőle…
Talán most már a szíve sem dobog…
Bűnbánó lelkem tán örökre árva,
Hiába vár csak epedő szavára,
S a múlt daláért hiába zokog…