Czóbel Minka: Arányok

   -Kérem, ne beszéljen nekem se filozófiát, se tudományt, utálom mind a kettőt, no a gondolkozást – azt meg már éppen. Hiszen az csak arra való, hogy a kedvünket rontsa.

   -De Ilma, hát soha se fog megérteni?

   -Oh igen, ha azt mondja, hogy szép vagyok, ezt értem.

   -Édesem, miért akar mindig zavarba hozni? Hiszen szeret! Különben hogy lett volna menyasszonyom?

   -Szeretem, ha nem untat.

   -Próbáljon kérem reám figyelni: Hát nem nemesebb és szebb foglalkozás, gondolat- és értelemvilágát művelni, mint például azt a szép rózsaszín báliruhát nézegetni, tűzögetni?

   -Jó! s ha én ama szép rózsaszín ruha helyett még oly művelt értelem- és gondolatvilággal megyek a bálba, de megjelenésem elhanyagolt, visszataszító, azt hiszi, hogy fog valaki reám nézni? Még egy oly nagyműveltségű doktor philosophiae mint Ön, uram, sem méltatna egy tekintetre.

   -Oh dehogy, Ilma. Szépségében én csak lelke visszatükrözését láttam, azért bűvölt úgy el.

   Erre már Ilma hangosan felkacagott:

   -Úgy! csakugyan gyönyörű lélek, melynek nincs más gondolata, mint hogy jól mulasson, hogy hódoljanak a „visszatükrözésnek”, s nincs nagyobb vágya, mint hogy azon kis gondolkozásról is leszokjék, mely még itt-ott háborgatja.

   -De hát nem gondolja, hogy lehet egy másfajta élet is, melyben jelentéktelen lesz, mit most fontosnak tart, s megfordítva?

   -Nem ismerek más életet, mint amilyet látok.

   -Gondoljon csak a német bölcsész mély értelmű mondatára: hogy milyen más lenne a világ, ha fej nélkül néznénk.

   -Édes barátom, ezt ugyan a német bölcsész nélkül is sokszor megtesszük.

   -Hiába! nem akar érteni, pedig ha csak azt elképzelné, hogy a teremtményeknél a nagyság-arányok megváltoznának, ez magába hogy felforgatná életünket.

   Ilma ismét nevette bölcs udvarlóját: – Hát ez már micsoda gondolat megint?

   De azért nyugtalanul aludt: egyszer ő látta fej nélkül a világot, majd ő látott másokat fej nélkül járni.

   Örült, mikor felébredt.

   Puha selyem pongyolába csavarta kis hajlékony alakját, s kiment a teraszra, friss levegőt szívni a lázas éj után.

   Midőn a kertbe lépett, kis papucsa megcsúszott valamin. Mivel lágyszívű és gyöngéd volt, sajnálkozva gondolta: talán egy szegény kis békára léptem?

   Lehajlott az eltaposott állathoz, de még soha ilyen csodát nem képzelt: Halk vonítás ütötte meg fülét, de oly halk és oly vékony hangocska, mint a legkisebb csirke sipogása. A kis állat pedig egy gyönyörű, formás kis neufunlandi kutya volt, de nem nagyobb, mint egy jól kinőtt egér.

   Szegény kis kutya, nem tudott felkelni, úgy látszik, valami csontja tört.

   -Csodálatos, – gondolta Ilma, – hisz ez kicsiben épp olyan, mint az én Lordom! – Lord! Lord! hol vagy? – kiáltott kedvenc kutyájára, de az csak nem jött elé, hanem az eltiport állat pici farkát folyton csóválta, mintha ismerné Ilmát.

   A leánygondolkozott mitévő legyen ezzel a kis tüneménnyel, midőn mélázásából szörnyű dobogás riasztá fel. Azt hitte, egy megvadult ló jön neki, – de egész más alakja volt a felé közelgő állatnak: Rémes állkapcsai fogószerűen nyíltak és záródtak. A teste középen majd eltört, oly vékonyra húzódott, s a hátrész úgy hömpölygött utána, mint egy széles fekete hordó.

   Ilma felsikoltott, mert távolabb még több ilyen szörnyeteg is jött, mely alakra hangya volt, de nagyságra legalább is teve.

   Menekülni akart a kerti fák alá, de csodálatosképpen nem ismerte fel többé kertjüket. Voltak ott ugyan óriási növények, még nagyobbak talán, mint az előbb, de míg kedvenc, százados tölgyfája helyén csak derékig érő, de igen öreg formájú fát talált, mellette egy sohasem látott növény nyújtotta vagy tíz ölnyi magasságra ismeretlen alakú ágait. Legtetejében, egy méter átmérőjű kék virág himbált, amelyet Ilma búzavirágnak nézett volna, ha nagysága meg nem téveszti. De szegény virág, még is igen kicsinynek érezhette magát, mert rémes nagy madarak szálltak rá, melyek alatt egészen lehajlott kék feje. Midőn azonban Ilma jobban megnézte, meglátta, hogy a madaraknak nincsen tolluk, csak szőrös testük. Szárnyuk mintha drótkötelekből lenne művésziesen összefonva, s szemük rettentően kiállott. Édes erős méz-szag terjedt körülöttük.

   Nem messze a kékvirágú fától megpillant Ilma egy gyönyörű ernyőforma pavilont, melyet még soha sem látott kertjükben. Az oszlop, amely az épületet tartotta, úgy nézett ki, mintha elefántcsontból lenne esztergályozva, belül a tető alatt rózsaszín selyemfüggönyök simultak sűrűn egymás mellé.

   Ilma közeledett, de minő volt csodálkozása, midőn a pavilonban egy jól kifejlett óriás gombát ismert fel.

   Maga sem tudta miért, de leült és sírni kezdett. A rettenetes szörnyetegeket, ha csodálkozva is, de erős szívvel látta és most a gomba-pavilon látása mintha összetörte volna. Úgy érezte, hogy már nincs helye a világba, ahol többé nem ismer semmit, ahol minden széthúzódik, más arányokat vesz fel.

   Csak zokogott, zokogott. Egyszerre valami nehezedik a vállára, mintha egy épület dűlne reá, s valami menydörgésszerű hang jön füléhez.

   Kisírva, elrémülve néz fel. Egy óriás áll mellette. Előbb nem ismerte meg, de aztán valami torony magasságban maga felett mintha ismerős lenne az óriás vállain pihenő arc. Jobban, jobban nézi… nincs kétség, ez vőlegénye arca… tízszeres nagyságban!

   Beszél, de Ilma nem tudja kivenni beszéde értelmét a zúgó morajból. Végre megérti, egyes hangokat felkap, s most mára beszéd is kezd valami értelemmé válni.

   Szerelmes szavakat mond neki az az élő torony. Körülbelül ugyanazon szavakat, melyeket már hetek óta naponta hallott, s elég kellemesnek találta, mert szegény imádatot, s dicséretes gyöngédséget hallott ki belőlük. Most úgy érezte, mintha mázsás köveket zúdítanának fejéhez.

   Nem tud neki felelni, nincs többé köze ezen hústömeghez.

   A rémes nagy arc elmállik csupa szomorúságtól, a menydörgő hang könyörög, sopánkodik, végre egy literes könny cseppen ki szeméből, s egész bepocskolja Ilma csipkés pégnoir-ját.

   -Ez már mégis sok, – mondja a leány, – mert öltözetével nem ismer tréfát, – s megy ismét a ház felé.

   Az ajtóban egy gyerek állja útját. Ilma azt hiszi, hogy a kertész kis fia, s már szokás szerint cukrot akar neki nyújtani.

   -De ugyan Ilma! – sipogja a kicsike.  

   Ilma elképed: „Szent Isten, a papa! De hogy lettél ilyen kicsi?” A csöppség rábámul, úgy látszik nincs tudomása megváltozott arányairól, s szokott szigorú morózus hangon mond leányának néhány parancsoló szót.

   Ilma hangosan fölkacag: ez a kis valami akar neki parancsolni, aztán megrémül: hiszen ő mindig engedelmes leánya volt a papának – s ez kétségtelenül a papa? – csakhogy mintha megfordított távcsövön látná.

   Hát ok a test kicsinysége a gyermeki tisztelet eltörlésére?

   De hát akkor mi az egész gyermeki tisztelet, ha – kilókhoz van kötve? Úgy összeszorítja szívét valami. Nagyon szelíden, nagyon gyöngéden mondja:

   -Mindjárt, édes papa, csak egy percre szobámba megyek.

   Nem állja többé, – szobájába becsukja magát, itt legalább megtalálja saját életét, itt legalább minden a régi. De még sem: borzadva látja a tükröt, melyből alakja majd törpe kicsinységben, majd óriás nagyságban vetődik vissza, majd kályhaszélesre húzódik, majd cérnavékony lesz: „Istenem, hát én is? zokogja hevesen. Aztán kanári madarához fordul: Hála Istennek, ez a régi, se nagyobb, se kisebb, mint egy igazi kanári! fütyülni kezd édes, vidám csattogással. S oh, rémület! mintha minden egyes trilla ismételné: Az arányok! az arányok.

   -Nem állom többé, – mondja a leány, – zavaros a fejem, nem értek többé semmit.

   Lassan elhatározza, hogy itt hagyja az életet, mely neki már nem jelent semmit, melybe többé nem illik bele.

   Asztalkáján morfiumos üveg. Álmatlan éjjeleken a kisideges modern hölgy ebből szokott pár cseppet venni.

   Hátha megnagyíthatnám az adagot, talán megsokszoroznám az álmot is? További gondolkozás nélkül fölhajtja az egész üveg tartalmát…

   -Ilma, édes drágaságom, minő ijedelmet okozott nekünk! Óh, csak hogy ismét felébredt! nem hiszi, milyen szerencsétlenek voltunk ön felett! De hogy is tehetett ilyet? hiszen az egész morfiumos üveg üres!

   -Csak az arányokat tévesztettem el. De most menjen kérem, egyáltalán nincs itt helye hálószobámban, hiszen ön nem doctor medicinae – csak philosophiae.

   -De Ilma, hiszen vőlegénye vagyok!

   -Azt majd meglátjuk.

   Ilma fölugrott fekvőhelyéből, oly frissnek és boldognak érezte magát. Kituszkolta tudós vőlegényét, s még nagyobb gonddal, mint máskor, igazgatta fürtjeit.

   Végre, végre, miután körmeit is rendbehozta, vagy háromszor cipőt váltott, s a tükörben ujjongva látta régi finom alakját, kimért lépésekkel ment kis szalonjába.

   Vőlegénye arcán a várakozás unalma volt kifejezve, de Ilma megjelenésekor igyekezett ezen kifejezést valami édeskés melankóliává átváltoztatni. – Miért oly kegyetlen, Ilma? ha tudná, hogy számoltam a perceket, míg láthatom!

   -Látom az arcán!

   -Nos, és mégis kínoz?

   -Délelőtt úgysem szoktam urakat fogadni.

   -U – ra – – kaat!!! Hát én magának úr vagyok?

   -Nem nézhetem nefelejcsnek! ma úrnak szokták nevezni, ki posztóruhában jár, iskolákat végzett, és ismer teát, kávét, cigarettát. Önnél különben tetőzi a forgalmat címere, állása, vagyona. Ön kétségtelenül úr, míg mások talán csak udvariasság-creálta urak.

   Ilma gyorsan, pajkosan, idegesen darált, s darált volna még ki tudja meddig, ha társa félbe nem szakítja:

   -Kegyelem, kegyelem! no jó, hát úr vagyok, de hiszen más egy „úr”, meg egy vőlegény?

   -Erről majd máskor beszélünk.

   -Csak nem akar! – – –

   Ilma egyszerre igen komoly, s igen szép lett. Nyugodtan, az előbbitől egészen elütő modorban mondta:

   -Édes barátom, meggondoltam a dolgot. Megismertem azon végtelen szerencsétlenséget, mely az arányok elváltozásából keletkezik. Hátha, az esküvő után, midőn már minden késő, másképp látnánk az arányokat?

   -Egy jó tanácsot azonban adok önnek: ha ismét menyasszony lesz, ne beszéljen neki filozófiát, csak esetleg jóval később, – ha már két-három gyerek van a házban, ezek tán úgyis annyira elváltoztatják az arányokat, hogy egy kicsit több vagy kevesebb ferdeség nem is számít.