Nyirő József: Fajmalacok
Két koszos Yorkshiri malacot vettem alkalmilag a kőhalmi vásáron, hogy legyen ami turkáljon az udvaron. A volt gazdájuk, egy térdigcsizma, füligkalap mirkvásári szász az istrangot, amellyel a hátsó lábuk meg volt kötve, a markomba nyomta és ott hagyott. Csak ezután jutott az eszembe, hogy nincs szekerem, amivel haza vigyem, vonatra pedig nem ültethetem. Hozzá köthetném egyik villanyoszlophoz, míg keresek valakit, de addig ellopják. Szerencsére az Isten odahozta Pólya Jóska szomszédomat, s mivel ostor volt a kezében, nem tagadhatta le, hogy szekérrel jött. Mikor meglátott, akkorát kacagott, hogy a hasa egészen megfájdult tőle.
- Mi a sújt csenál, tekéntetes úr? Miféle rusnya békákat árul?
- Árulja a fene, Jóska. Hirtelen elmene az eszem, s megvevém őket. Most nincs, amivel haza vigyem.
- Tegye a zsebibe őket! – mulatott Pólya Jóska. – Még el es alusznak benne, míg haza ér.
Figyelmesen megszemlélte a malacokat, s rájuk köpött.
- Pü, meg nem igézlek! Szen ezeket maga orrba verte. Egészen a homlokikba tűrődött az orrik. Óh, hogy a tűzlangja vesse fel csóré ártánjait! Példa két állat! Tudja mit ajállok?
- Mit Jóska?
- Szép leptiben hajtsa el a szabóhoz, s varrasson gúnyát reik! Az éccaka megfáznak.
- Ne tréfáljon Jóska, hanem forduljon erre a lovakkal, s hányjuk fel a saroglyába!
- Fel nem tenném semmiért a szekeremre! – tiltakozott jókedvűen az ember, de csakhamar jött is a szekérrel és már messziről kiáltott:
- Takarja le valamivel, nehogy a lovak meglássák, mert mindkettő csikózó, s még megtalálják csudálni!
A szekérkasban egymás mellé húzódott a két rózsaszín malac és egyet sem viccsant. Útközben elbeszélte Pólya Jóska, hogy az ügyvédekkel volna valami baja, s nem ártana, ha én is szólnék valamit az érdekében, amit meg is ígértem.
- De ismernem kellene az ügyét, hogy tudjak hozzászólni, – tapogatóztam.
Pólya Jóska elkomorodott.
- Elég cudar ügy!… Válok az asszonytól.
- Elment magának a szép esze? – rivallok rá.
- Az ezután válik meg, – legyezi a lovait az ember.
- Ha meghót volna, még a kicsi körmivel is ki kellene ásnia, amilyen szép, ügyes asszony a maga felesége!
- Hallod- e Sármány? – rikkant oda büszkén a lovának Jóska.
- Miféle szamárság miatt kaptak össze?
- Jól es mondá. Szamárság… Hogy nem fiú lett, hanem leánka… Már a gyermek, aki született, tudja- e?… Hirtelen mérgű ember vagyok. Én biza ágyastól feltettem az asszonyt a szekérre, s haza vittem az anyjához. Nem hiszem, hogy ne hallotta volna.
- Hallottam valamit.
- Hát ezért. Holnap kéne, hogy legyen a tárgyalás.
- Az nem megy olyan könnyen. Ki az ügyvédje?
- Zoltány úrfi.
- No majd érdeklődöm nála.
Közben megérkeztünk a malacokkal a fogadóba »Tajfel úr«- hoz. Azért Tajfel úr, mert ez a szójárása, hogy: – »Ich bin ein armer Teufel.« Ami pedig egyáltalán nem igaz, mert akinek olyan bora van, mint neki, az nem szegény ördög. Különben rendes vendéglő, külön színnel a szekereknek, külön a masináknak. Szoba is kettő van: a korcsoma, s az »étteröm«. a népeknek egy üegyes ropogós falusi leány hordja az italt, az uraknak »kisasszonyuk« van, de akinek pénze van, az éjfél felé megszokta cserélni ezt a két »virágot«.
- Mikor indulunk haza? – kérdeztem a szekeresemet, hogy ahhoz tartsam magam.
- Csak végezze a dolgát!
Amíg a különböző megbízatásoknak eleget tettem, már estére hajlott az idő. Csak a Tajfel úr kapujában jutott eszembe, hogy a Pólya Jóska dolgát teljesen elfeledtem. Majd mondok neki valamit, vigasztalódom, különben is miért avatkozzék az ember a más családi ügyébe. Csak úgy szemmel megállapítom, hogy a lovak ropogtatják a szénát az »állás« alatt, tehát ne m hagyott itt az én emberem. Hirtelen falok valamit, hogy legyek készen, ha indulunk. Le is telepszem egy kis kerek asztalhoz. Tajfel úr előzékenyen és mosolyogva siet oda.
- Kit látnak szemeim! – mondja németül és mindjárt beszédbe elegyedünk.
- Úgy látszik, megint a nemzeti párt jön, – véli Tajfel úr.
- Jöhet akárki! – legyintek apatikusan a politikára.
- Ja, Wir minderheiten! – sóhajt Tajfel úr és bort loccsint, míg elkészül a vacsora.
Éppen azt fejtegetjük, hogy lesz- e infláció, mikor nyílik az ajtó, s béduvad rajta Pólya Jóska a feleségével, a saját és ellenfele ügyvédjével. A válóper tanúi is elékerülnek.
- Tessék, tessék! – nyitja a külön szobát Tajfel úr.
Jóska mellém orozkodik és boldogan megdöfi az oldalamat.
- Kibékülénk!
- Okosan tették! – dicsérem.
- De csak most az egyszer! – kottyant bele az asszony. – Ha még egyszer úgy talál csinálni velem, nincs az a vagyon…
- Akkor költözzék hozzám! – mondja gavallérosan az ügyvédje.
- Netene! – büszkélkedik Pólya Jóska.
Neki ülünk a békevacsorának.
A fiatal piros- ropogósra sült malacpecsenye, kitűnő, küküllőmenti bor mellett éltetjük az »új párt«. Éjfél körül még köszöntőt is mondok rájuk. Tetszik. Hogyne tetszenék. Pólya Jóska is, Tajfel úr is ragyognak a megelégedéstől. Alig akar szétoszolni a társaság. Szerencsére az egyik ügyvéd után küld a felesége, mire a másik ajánlkozik, hogy: »vállalom a képviseletet.«
- Ne menj!
- Maradjon, doktor úr! – bíztatja Pólya Jóska is. – Úgysem válok el soha többet az életben.
Az asszony szerelmesen dől hozzá a melléhez, s azalatt az ügyvéd megszökik.
Fene tudja, hány óra lehetett, mikor felülünk a szekérre.
Már a falu végén jártunk, mikor felzökkentett a szekér a szundikálásból. Akkor jutottak eszembe a malacok. Mint gondos gazda hátra nézek a saroglyába, s akkor látom, hogy malacnak híre- helye sincs.
- Hó, Jóska! Baj van!… Elloptál a malacokat!
- Lopták a fenét! – morog hátra Jóska. – Nézze meg jó, mert ott kell, hogy legyenek!
- Itt nincsenek! – matatok a setétben.
Az asszony teszi magát, mintha aludnék, Pólya Jóska pedig kuncog az ülésen.
- Nem es lehetnek, mert az este megevők őket!…
- Megettük?
- Azokat meg!… No ne búsuljon, majd ellátom én a tekéntetes urat malacokkal… Gondoltam, mért kacagtassa magát az egész faluval két ilyen példa, tetves malac miatt…
