Babits Mihály: A repülő falu

A menekültekkel egy kis olcsó kocsmában ismerkedetem meg, ahol ő túlzottan szerény vacsorát fogyasztott és büszke méltósággal tűrte a pincérek kicsinylését. Eleinte szörnyű nehezen bírt fölmelegedni, látszott rajta, hogy nagy és megokolt ellenszenv van benne a pestiek iránt: nem is igen titkolta véleményét.

    - Büdösök! Itt ülnek a zsíros hivatalokban, mi meg mehetünk koldulni, fel is út, le is út.

    Mikor a második üveg bort rendeltem, kissé megoldott a nyelve.

    - Hiába csak! a jó erdélyi bor!… Ennek a bornak legalább lelke van – nem úgy, mint az embereknek – tette hozzá keserűen.

    Látszott rajta, hogy a házára gondol, szép kis családi házára, amit vénkorára éppen már magáénak nevezhetett volna… amit ott kellett hagynia, messze Fogarason. A verandára, ahol délután üldögélni szokott. A meghitt bútorokra…

    - Bizony Isten, úgy fájt otthagyni őket, mint a jó barátot… Nem is hiszem, nem fájt nekik is… Most valami csontos móc ül a karosszékemen… A nagyapja még medve volt, az apja csobán, még az ünge is kilógott…

    Elképzelte kedves holmijait, mint egy gyermek: milyen megalázva érzik most magukat, a hódító durva keze alatt.

    - Búsulnak utánam – mondta, egy kissé már fantasztikusan.

    A harmadik üveg bor jött az asztalra, s ekkor jutott eszébe a történet.

    - Hallotta már?

    - Mit?

    - A csíktábori csodát.

    - Nem én. Mi volt az?

    - Tömegszuggeszció?… No hát mondjuk, hogy tömegszuggeszció.

    Kihívó, boros tekintettel nézett körül, mintha azt mondaná: „Látjátok, tudom én a ti pesti szavaitokat!” De a szeme mögött láttam a Fantáziát. éreztem forogni a titkos kerekeket, amelyek megnyitják a rab Ember előtt a Lehetetlenségek kapuját…

    - Hogy volt az? – nógattam.

    Ittunk egyet, ezután így beszélt:

    - Én egy kis fiútól hallottam… akinek az apját ismertem… csíktábori menekültek voltak. A csíktáboriak még az első okkupációkor menekültek; éjjel zörgették föl őket; a jegyző telefonon értesítést kapott, egészen addig, az utolsó pillanatig, azt mondták: „Maradjon mindenki a helyén”. Képzelheti, micsoda fejvesztett kapkodás, kétségbeesett siránkozás volt az: felszedelőzködni lóhalálában: csak ami rajtam van, meg egy pakktáska legföljebb, azt sem tudja az ember, hogy mit rakjon bele; annyi idő sem volt, hogy a legkedvesebb jószáguktól, az ismerős helyektől búcsút vehessenek. Gyerek, asszony – bizony föl kellett cipekedni mindenkinek; és verekedtek a kocsikért. Vasút, az messze van oda. Uram, ez nem volt valami egyedüli eset, akárhányat tudok, gyerekes családok 30-40 kilométernyi utat tettek meg éjszaka; magam is…

    Akkor legalább szép, derűs éjjel volt, holdvilágban látták utoljára a kis házaikat, a templomuk tornyát… minden szép nyugodt volt… bizony uram! minden szép nyugodt a világon, csak a mi fajtánk nem fér a bőrébe, csak mi űzzük-hajtjuk egymást örökké. Jaj, uram, jól ismerem én is ezt a képet: fölvert, kétségbeesett emberek, otthagyva egész életüket, földjeik, vagyonkájuk; a betegnek ágya, a gyerekeknek játéka, kiverve a mezőn, jajgatva; – és köröskörül a szabad ég bosszantó nyugalma, a hideg holdvilág, a közönyös hegyek, a blazírt tücsökszó, vészes fehérséggel szalad az országút, egy baljós nyúl fut át: – ki törődik a szegény Emberrel? maga baja maga bolondsága! Csupán a házak néznek ismerősen, a szép zöld ablakok, amelyek mögött már senki sem maradt… a torony a dombról és a falu fái, csupa régi barát, csupa emlék. Az útszéli kereszt int, a határfa a sorompónál: Ne menjetek! Magyar házak, magyar fák, mikor fogtok ti megint magyar szót hallani? Megértitek-e az idegen nyelvét? Magyar életek darabjai maradtak bennetek. Még a madárijesztő is kedves a kert alatt. Egy lány feledte rajt a keszkenőjét, amit jelül tűzött oda a szeretőjének. Libeg-lobog a kendő: Isten veled! Állatok hangja bőg és béget ki még az ólból, istállóból, akiket ott hagytak: ennyi az egész búcsúztató. Kutyák ugatva szaladnak a szekerek után. Aztán csak tücsökzaj, kocsizörgés és csecsemők sírása.

    Egy falu maradt üresen a hódítók számára.

    Az én ismerősöm ki fia persze gyerek volt még, nem érezte ezt úgy (csak kaland volt neki) és különben akkor még mindenki abban volt, hogy „két hét múlva visszajövünk”. Mégis úgy volt, azt mondják, az utolsó úthajlásnál még, ahogy a falu visszanézett reá, mintha minden ablak egy szem volna és a torony az órával egy szemre hányó arc volna, nyújtózkodó és keserves nyakon, amely utánuk néz a bujdosóknak. S ahogy még egy szél jött, s emelgette a kerti fák szárnyát: mintha utánuk akarnának szállni… Ó jaj szegény fák! jönnek a lógósingű oláh gyerekek a cigánybicskákkal…

    De nemsokára minden eltűnt a lejtő mögött és megkezdődött a hosszú éji út. Erdőségeken mentek át, siránkozások és különös pörpatvarok között. Ki ezt feledett otthon, ki amazt, kinek az ülése volt rossz, a háta fájt, ki valamely hozzátartozóját nem találta. Ennek a poggyászát rakták el, az elül elfoglalták a helyt. Majd azon vitatkoztak, hogy ki menjen gyalog, mert nem férnek mindannyian a szekereken. Az otthonra alig gondoltak már a jövőért való nagy aggodalomban. Lesz-e vasút a legközelebbi állomáson? Kapnak-e majd enni? Csak egy öreg asszony óbégatott az elhagyott háza után! Ő ott szeretett volna meghalni…

    Kiürített alukon haladtak keresztül: nem jó jel. Mily csönd! Még egy kutya sem ugatott elébük. Földek és házak némán kiáltottak a hűtlen és bolond emberi faj után. A kis fiú fáradt volt, a rázás, a siralom, unalom megtörte, az út fái végtelen egyformasággal verődtek szemébe, sohasem akart megszűnni a menet. Fázott is, megfázott, gyenge, beteges fiú volt, egy kartársamnak a fia, egy ügyvédé,…

    A menekült a bor után nyúlt, ivott egyet és úgy folytatta elbeszélését:  

    - Végre, végképp kimerülve, elérkeztek az állomáshoz. Vonatnak híre sincs már napok óta. A város tele menekültekkel. Nem marad más házra, mint tanyát ütni a szekereken, a szabad ég alatt, a gyönyörű holdvilágos éjben.

    Jó messze kerültek a várostól, ahol szabad tér volt és valóságos szekértábort csináltak az erdő szélén, ahol máskor a cigánytanya volt. Majd egy hetet töltöttek itt, hajléktalan és koplalva – mert a városka élelmezni nem tud tudta őket – és itt történt a csoda, a negyedik éjjel – hogyan beszéljem el? Tudniillik a kisfiú álmával kezdődött… azaz hát… én tőle így tudom…

    Lázas álma volt az éjjelen. Álmában ott járt megint Csíktáborban. Különös nyugtalanság volt az éjszakában, az elhagyott falu, mintha élne, a házak szinte ágaskodtak, a torony idegesen nyújtotta a nyakát, a fák egyre rázták a lombjukat, s a bokrok tipegtek, mint a kis csibék, akiket az anyjuk elhagyott. Néhány oláh katona ment az utcán szuronyosan, mások a betört ablakok mögött látszottak, kutattak a kamrákban, vigadoztak az elhagyott bokron, kurjongattak olykor, de a kurjantásuk félelmetesen visszhangozott az üres szobákban. A kis fiú reszketett. Egyszerre csak a házak emelkedni kezdtek, csúnya, vakolatlan falgyökerüket húzkodták ki a földből, támolyogtak.

    - Mi ez? Földrengés? – kiáltottak a katonák és szaladtak ki a szabadba.

    A fák fenyegetően csóválták fejüket.

    A kis fiú reszketett. A katonák a rétre futottak, ahol ő játszani szokott. A fű egyszerre mászni kezdett, s mintha millió nagy bogár szaladna, szaladt, szaladt a katonák elől! Egy fa egyszer csak kiröpült – kirántva gyökerét a földből mint egy madár, különös szélcsönd volt és mégis mozgott minden. A kőkrisztus méltóságosan jobbra-balra ingva tágította talpazata ágyát. A torony nyaka meggörbült, s előre nyújtózott.

    Ide-oda jártak a holdas visszfények, minden ablak mozgott. A házak éltek már. Az idegen látogatót az ablakaikon rázták ki. Ijedt férgekként menekültek a fosztogatók. Egy kis ház egészen elmozdult helyéről, szinte föl-fölszökött a levegőbe, mint egy nyugtalan csikó. Töredező mészkarajak pattogtak le a holdas falakról. Különös mozgalom volt a kertek virágai között, egy rózsatő a kerítés alatt bújt ki az utcára. A határfa már a levegőben lengett, tétovázott, a falunak nem volt határa többé.

    Sem sövény, sem határ, a sövények elmásztak, utat csináltak a házaknak, s a kerti dolgok kiáradtak az utcára, mint különös kísértet, sötét és várakozásteljes nyüzsgésben… Hogyan lehet ez? Egy-egy ház már a messze mezőn lengett, ólai, akácai körötte sereglettek: követték, mint a kövér gazdát a kis kutyák. Egylábon ugrált a malomköves kerti asztal, nehézkesen kapkodva tömzsi tuskólábát, a ház előtti padkák elnyúlva futottak, mint az agarak. A madárijesztő a levegőben repült, lobogott a keszkenő a vállán.

    Szertelen suhogások hallatszottak és a fiú a szelet érezte. Fekete alapgödrei tátogtak az elhagyott falunak, törmelékek, vakolatdarabok hevertek a földön, a szemet betömte a szétmállott mészpor. Csak sejteni lehetett, amint a községháza emelkedik, a legnehezebb jog, az igazság. Odalenn, itt-ott bukdácsoltak a lehagyott katonák. S mint egy kiásott temetőben – hökkent, éhes hiénák módjára. Sötét volt; súlyos, lebegő kőtömegek, furcsa forgatag, elfedték a holdat. Az egész falu röpült! Képzelje: egy valódi nagy légi karaván! És egyre jobban erősödött a hideg szél. Ez a hideg szél, így mondja a fiú, az utolsó, amire álmából emlékszik. Akkor már nagyon nyugtalanul foroghatott a szekéren. Fázott, fázott szegény és mikor fölébredt, még mindig érezte a hideg szelet.

    Szerte, köröskörül, minden szekéren, vacogó, nyugtalan alvók nyújtózkodtak, a hold hideg fényében, jól bebugyolálva, ahogy lehetett. Halk és tört mozgások hallatszottak mindenhonnan, egy-egy köhécselés, didergés. A földön mintha ideges egérkék szaladgáltak volna. A fák borzongtak. Hány óra lehet már? A szél egyre zúgott, gyors, különös felhő közelgett messziről.

    Mondom, világos volt; a hold hideg és józan.  

    - Édesapám – próbálgatta halkan a fiú, hogy apja ébren van-e – hány óra lehet már?

    Nem felelt senki, egy pár mozgás után csönd lett a szekereken újra, csak az öregasszony, aki a házát sajnálta, nyögte hangosan még az álmában is:

    - Én otthon akarok meghalni… ott akarok…

    A fiú összerezzent… egy új szélroham jött… a!… nem volt ez távoli harangszó? Hol szólhat most a harang?… Mintha nem a falu irányából jönne… s különben a szél is ellenkezőleg fújt… Hát tudja, uram, honnan jött az a harangszó? Felülről. Igen, abból a furcsa formájú felhőből, és a felhő olyan iszonyú gyorsasággal közeledett, hogy a fiúnak elállt a szívdobogása. A harangszó vele közeledett… mindig, mindig tisztábban hangzott már… és közte valami különös zúgás, suhogás. Nem volt ez anyagtalan felhőn, néma lengés. Bimm! Bamm! – kongtak belőle a hangok. És mindig alacsonyabbra szállt.

    S egyszerre csak egy fehér tömeg válott ki belőle, egy holdas fehérség, mint egy holdas madár, óriás, óriás, s előrenyújtott hajló csőrében ingett-lengett a harang. Ennek a madárnak hangja volt a Bimm-bamm! Nem is madár volt, hanem a templom volt, irtózatos gyorsasággal zuhant a légen át és a többi házak körülötte és az apróbb dolgok, a fák, a kőkereszt, ki amily nehéz volt… A fiú félkönyökre támaszkodva, meredt, meredt szemekkel nézte azt.

    - Úgy mondja el – szóltam mosolyogva –, mintha maga is elhinné… mintha látta volna… Kitűnő fantáziája van.

    Elégedetten bólintott és folytatta, mint egy született mesemondó. Láttam rajta, hogy képzelete nagy narkózis neki.

    - Ekkor már mindenfelé ébredeztek a szekereken. A kutyák szűköltek, vonítottak. Holdas rémület káprázott a szemben. Az emberek fejük fölé tartották kezüket. Nagy gyereksírás volt. Egy-egy alak izgatottan szaladgált a szekerek körül. Mások legyökereztek a bámulattól. A templom irtózatos súllyal lezuhant, egy kissé messzebb a tisztáson, mélyen a földbe vájódva alapzatával, tompa robaj között és megállt meredten, mintha odaépítették volna száz évvel ezelőtt. A harang lengése lassan elcsendesült.

    És – egy, kettő – új meg új zuhanás, amint új meg új házak csapódtak a földre. (A közeli város lakosai közel ágyúzás neszét hallották az éjben.) Kilenc, tíz – és már új kis falu sereglett az égből hullott templom körül, egész olyan rendben, mint a régi, jobbra a törvényház, balra a plébánia, odább az ügyvéd háza, a kis fiú apjáé, és így sorban a többi mind… Minden ház elé lehullottak a fák, amik éppen odavalók voltak, a két akác vagy egy-egy eperfa… és azonmód gyökeret vertek ott. Fönn még egyre zuhogtak a nagy négyszögű tömegek, lebegtek szárnyas fák, itt-ott felhő gomolygott fűből, virágokból, úgy ment minden, minden, mint karikacsapás. A felhő lezáporozott a ház mögé, a fű kis nyüzsgéssel elhelyezkedett, a virágok glédába állottak. Legyűrűztek a sövények is, minden egy kicsit tépett volt a hosszú utazástól, a házak is foltosak, ahogy lehullt a vakolat, de végre is ott állott a falu, az egész Csíktábor, a nagy holdvilágban úgy, ahogy szerették, ahogyan álmodtak felőle. Lehullott a határfa is, a kőkereszt, a madárijesztő, minden, pontos helyére. Utoljára már a kálvária potyogott, stációként, egy közeli dombra. Egyszóval…  

    - Egyszóval a falu utána ment a menekülteknek.

    - Úgy van: a legelső állomásig, ami nem volt oláh kézen.

    - És ezt mind a fiúcska képzelte?

    - Dehogy, uram, ezt mindannyian látták, átélték; rögtön bementek az égből leesett faluba, ki-ki a maga házába, a kedves holmik közé, bolyongtak a jól ismert utcákban és talán azt hitték volna, hogy el se váltak soha onnan s álom volt az egész menekülés: ha nem lelik pusztulás, fosztogatás nyomát a házakban, s ha nem látják körös-körül az idegen tájt, idegen formájú hegyeket.

    - De hát – kiáltottam – Csíktábornak eszerint ma más helyen kell lenni a mappán, mint azelőtt? Szórul-szóra értsem ezt a mesét? Egy egész falu egyszerűen otthagyta az oláhokat, átjött a demarkációs vonalon? Házastul, mindenestül – ezt higgyem el, uram? – és várakozva néztem bortól csillogó szemeibe.

    - Tömegszuggeszció! Mondtam már, hogy tömegszuggeszció – felelt fölényesen, fölcsigázott lelkének magasából tekintve le reám. – Látták azt, uram, mindannyian, ahogy én látom önt. Azóta már többtől is hallottam – tette hozzá – most az egyszer csak a nagyobb hitelesség végett és minden meggyőződés nélkül.

    - De uram – mondtam én, mert szerettem volna tisztán látni, mennyit hisz ő maga –, tömegszuggeszció nem tarthat hetekig, hónapokig. Az mégis lehetetlen, hogy ilyenfajta képzelődést meg ne cáfoljon a valóság ennyi idő alatt. Csak nem akarja állítani, hogy a csíktáboriak ott laknak azóta a képzelt faluban, élnek talán a képzelt kamrák képzelt tartalékán, mámorosan a képzelt pincék képzelt boraitól!

    - Látják ezt a bort uram? – felelte – jó bor ez, megvan az ereje, és ez is erdélyi bor, de higgye el, uram, hogyha most mámorosnak gondol, nem ettől vagyok mámoros, nem ettől – azt hiszi, csak a valóságos bor mámorosíthat meg? Volt nekem egy szőlőm ott Galason. Küküllőben: csak rágondolok a borára, már boros a feje – sohsem iszom többet!

    Felkapta a poharát és ivott legalább a vendéglős borából. Én újra hozattam és koccintottam vele. Összetegeződtünk.

    - De pajtás – tértem vissza kisvártatva a kényes témára – mégis csak furcsa nekem az a csíktábori dolog.

    - Hogyhogy furcsa? – kérdezte.

    - Hiszen a csíktáboriaknak idegenekkel is kellett érintkezni: a hatóságoknak is közük volt a dologhoz – kezdtem kifejteni e hosszas tömegvízió képtelenségének kézzelfogható bizonytékait.

    Mintha kissé gondolkodóba esett volna.

    - Úgy látszik – szólalt meg végre –, elfelejtettem mondani, hogy a csoda csak egy éjjel tartott.

    - Csak egy éjjel?

    - Úgy van. Reggelre minden eltűnt.

    - A házak?

    - Visszaröpültek, ahogy jöttek.

    - Vissza?

    - Bizony: kakasszóra… Az emberek fölriadtak arra, hogy reng a ház… Szaladtak újra ki… a szekerek felé…

    - Akkor legalább vihettek volna egyet s mást magukkal… egy-egy kedves tárgyat… amit a menekülés zavarában ottfeledtek… egy-egy emlékét az éjjeli csodának… Maradhatott volna valami bizonyosság…

    - Maradt is! – kiáltott. – Azaz, hogy nem ami maradt, hanem ami eltűnt…

    Közel hajolt hozzám és úgy mondta ezt, mint valami titkot:

    - Egy ember eltűnt a házakkal együtt.

    - Hogyan? – kiáltottam.

    - Egy ember benn maradt a faluban.

    - Micsoda? A faluban, amikor elrepült?

    - Igen a házában… Egy öregasszony.

    Nagyot ivott és aztán folytatta:

    - Az öregasszony, aki mindenáron ott akart meghalni… Ott akart meghalni, a maga házában… és… elérte a vágyát…

    - Elérte?

    - Elérte! Ott halt meg a kedves házában. A ház… visszarepült vele…

    - Csak nem állítod, hogy hogy nem találták meg?

    - Vagy igen: eltűnt nyomtalanul. Talán megtalálták az oláhok az üres faluban.

    - De hisz azt mondtad, hogy tömegszuggeszció volt az egész!

    - Én azt nem mondtam – felelte. – Így görbüljek meg, ha én ilyen mondtam!

    Kihívó, boros tekintete villant megint. Megint közelebb vonkodta a székét.

    - Voltál már spiritiszta szeánszokon?

    - Voltam.

    - Láttad, amint az asztal a levegőbe emelkedik?

    - Levitáció?

    - Az asztal a levegőbe emelkedik! Mi emeli föl? A lélek, a gondolat. Hát ha már egy közömbös asztalt fölemelhet: ne emelhesse föl a házat, a falut, amellyel gyerekségétől összenőtt, ahol otthagyta egy részét? Hidd el, hogyha te menekültél volna éjes éjjel, mint én, tanyáztál volna szekereken hideg holdvilágban, idegen formájú hegyek közt az édes otthonra gondolva, étlen és szomjan, álmodva és ébren, és mindig csak az otthoni tiszta házra, az otthoni fákra, a mindennapi tárgyakra, hogy tegnap még ott ültél közöttük, rá se gondolva hogy valaha elválj; és egyszerre jött az ostoba Erőszak és kivetett erre az ismeretlen tájra: biz’isten azon csodálkoznál inkább, hogy nem emeli föl a gondolatod azt a kedves házat, azokat a fákat… hogy sokkal nagyobb csodák történnek…

    A pohárhoz nyúlt. Lassan ivott és nedves szemekkel nézett maga elé.

    - Hogy nem a gondolatnak fogad szót a világ – tette hozzá.

    Eltűnődve vizsgáltam az arcát.

    - Hát te is éjjel menekültél?

    - Éjjel.

    - És a szabadban kellett táborozni?

    - Egy egész héten át. A büdösök nem adtak vonatot… lakásom sem volt… a gyerek ott aludt a hidegben…

    - Családos ember vagy?

    - Hiszen csak lett volna valaki, aki takargassa… de férfiember nem érthet úgy ahhoz, igaz-e?… aztán ki voltam magam is merülve… nem tehetek szemrehányást magamnak. Igaz-e?… Az asszony rég meghalt.

    - És nem volt senki, valami nőrokon, segítség?

    - Az anyám szegény… az ott maradt Fogarason. El akartam hozni, mégha erővel is, ugyan nem akart jönni semmi áron, egyre azt hajtogatta: ő már öreg asszony, ott akar meghalni… ott kar meghalni a maga házában… És sikerült neki eltűnni az utolsó pillanatban… egyszerre csak… a nagy zavarban… nem találtuk sehol… visszamenni már lehetetlen volt… a hidat fölrobbantották… az anyám szegény… kétségbeesett, makacs öregasszony… ott maradt az üres házban meghalni… Tán sohse tudjuk meg, hogy mi lett vele.

    - És a kis gyerek? Fiúcska volt?

    Fölemelte a poharát, s aztán megint visszatette és szomorúan a szemembe nézett.

    - Micsoda szörnyű éjszakáim voltak! Ott a kemény szekéren feküdt a szegények… Lázálmokat látott, félrebeszélt…

    - Meghalt?

    - A negyedik éjjel.

    És újra csak a pohárhoz nyúlt.

    - Ennek a bornak legalább van lelke… nem úgy, mint az embernek…

*

    Hazaérve eszembe jutott megkeresni a mappán Csíktábort. Nem találtam. Egy gondolattól megkapatva a Helységnévtárt vettem elő. Csíktábor nevű község nem létezik.

1919