Tompa László: Az Örömszimfónia
Az örömhöz szenvedéseken át jutott Beethoven szellemének
Tudom, hogy valahol: van!
Kivált ilyenkor érzem ezt,
Hogy tavaszi szél kereng a porban,
S a berek furcsán zúgni kezd.
Nagybarna felhő gyors vihart szán
A földre, – s közben fény vakít.
Ragyogás ül a vakok arcán:
Egyszerre látnak valamit!
Most meg halld: kipp, kopp, valahol dobok
Döngenek mélyről, – vagy tán ő dobog?
Tán ő ad jelt, ő – a föld alól!
Mert van valahol. Van! – De hol? – de hol?
Olykor azt várom, hogy győzelmesen
Hozza elém valamely ritka rím,
Majd esti felhők izzó szélein,
Lobogásában keresem!
A réten villan?… pajkos szűz… cicézve
Csalogat, szökdel, incselkedve int.
No vár! elkaplak! – Most már merre társz, te?
Hiába! Mégis kisiklott megint!
S ismét sehol! – Pedig van valahol!
Vagy valahol, ha rejtve is, öröm! –
S hozzád, tudom, van nekem is közöm!
Utamat feléd makacsul töröm,
Sorsommal száz baj közt folytatva pert.
De szellemed is bíztatóan igéz,
Száz éve nyugvó, páratlan zenész,
Szent süket-halló – – minap ünnepelt!
S ím, faggatlak: szólj, ugyan hogy csináltad,
Hogy kínokon át az örömhöz értél,
Ahol tündöklik maga a sötét éj,
S minden új sebből illat, s balzsam árad?
Lásd, rajzik dallam bennem is akárhány,
S tüske is jutott bőven részemül,
De örömöt még minden kínom árán
Sem sokat kaptam, – az öröm kerül.
Miért ez, mondd? Talán a szenvedés
Volna még mindig érdemül kevés?
Vagy mi is kell még? Napról-napra ismét
Kérdezgetem, öntépő, lelki lázban,
Mert búsat én már untig zongoráztam –
Most azt próbálnám: a vígabb hogy esnék?
S tudom: e gyötrött földnek is öröm kell!
Nem is nyugszom, míg meg nem leltem én!
Felkúszom hozzá, akár szirt jegén,
Ha szikla rejti: kivájom körömmel,
Hívom, míg egyszer tündöklő nap önt el,
Míg fenn, egy ködből szabadult hegyen,
Érzem: ritmussá finomult a lárma,
A lelkem fényt kap, s telten, szélesen
Felbúg az öröm szent szimfóniája! –
1927