Szép Júlia

Magyar népballada

«Szép Júliám, szép leányom,
Kertemben nyílt tulipánom,
Ne szeresd te jobbágyodat!»

Nem szeretem jobbágyomat,
Csak szeretem az ifiat,
Szép ifiat, a lelkemet!

Jaj kimene öreg király
Megfogatá az ifiat,
Felteteté csonka torrony,
Csonka torony tetejére.

Hej kimene szép Júlia,
Meglátá őt az ifiú!
«Hej Júliám, szép Júliám,
Kertbe’ nyíló szép violám,
Menj be te is az apádhoz,
Essél térdre eleibe,
S  mondd meg neki ilyen szókkal:
«Atyám, atyám, öreg király!
Vétesse be az ifiat,
Csonka torony tetejéből,
Ne veresse az esővel,
Ne fútassa hideg széllel,
Ne süttesse a napfénnyel.»

Hej bemene szép Júlia,
Térdre esék apja előtt
S monda neki ilyen szókkal:
«Atyám, atyám, öreg király!
Vétesse le az ifiat
Csonka torony tetejéről,
Ne veresse az esővel,
Ne fútassa hideg széllel,
Ne süttesse a napfénnyel!»

Jaj kiméne öreg király,
Leveteté az ifiat
Csonka torony tetejéről,
Kiviteté sík mezőre,
Sík mezőnek közepére.
Ott őt mindjárt megöleté,
Szívét, máját kivéteté,
S Júliának haza küldé.

Hogy meglátá szép Júlia.
Hogy megölték az ifiat,
Fejét földre csüggesztette,
Magát halni eresztette.

Hogy meglátá öreg király,
Hogy haldoklik Júliája:

«Hej Júliám, szép leányom,
Kertembe’ nőtt tulipánom!
Ha én ezt így tudtam volna,
De hogy megölettem volna,
Fiamnak fogadtam volna,
Királyságom, országomat,
Mind, mind neki adtam volna.»