Szunyoghy Farkas: Harc a homokkal

Van ilyen is? – kérdezik olvasóim csodálkozva. Van, ha Budapesten s a nagyobb vidéki városainkban nem is tudnak róla. Valóságos számum, amikor lába kél a verhenyes színű homoknak és úgy seper végig mindent, mintha az ördög menyasszonyának uszálya lenne. Ha pedig azt kérdik tőlem, hol van ez az afrikai terület, szomorúan felelem: az ország szívében, Pest vármegye egyik virágzó városának határában. Úgy tisztelik ezt a területet: Illancs. Becsületes neve Pirtó, de az Illancs név jellemzőbb. A nép játékos képzelete az illan igéből alakította ezt a szót és pedig azért, mert, aki itt kísérli meg leütni jövendőjének sátorfáját, bolondul teszi. Olyan mostoha terület ez, hogy ha valakit a csalárd sorsa ide vetett, csak egy okos dolgot tehet: elillanni innen, mint a kámfor.

    Pedig elég gyakran vetődnek idegenek az Illancsra. Földéhes kisemberek, akik milliók árán se juthatnak a csanádi, mezőtúri, karcagi televényhez, gyakran jönnek ide birtokot vásárolni. Sok meg se nézi az alkudott birtokot. Minek? Olyan olcsó, hogy ha lyuk volna csupán, már az is megérné. Százhúszholdat kaphat az Illancsban két-három hold karcagi fekete földért.

    Bezzeg leesik az álla mikor kiköltözik birtokára. Meddig a szem ellát, sívó homok minden. De nem ám olyan szép, sima homokterület, mint a kecskeméti, melyből örömet, életet adó nektárt szűrt a munka, hanem négy-öt méteres dombokkal ragyázott terület, hol a kutyatej halványzöld bokrocskája mellett csak a festőfű leveleit ringázza a szél. Nem szereti ezt még az akácfa sem, mely pedig igazán nem válogatós a talajban.

    Az Illancsba vezetem olvasóimat. A Cseresikra. Annak a kicsiny, picurka házába, ahol özvegy Daku Sándorné lakik egyetlen árva unokájával. Úgy álla a homoktenger közepén az a kis házikó, mintha fehér kődarab meredne elő a földből. L alakban egy vékony licium sövény küzd a homoktenger hullámverésével és három-négy gyümölcsfa nyurgul, küszködik előtte. Melléképület is van a ház mellett. Talán nem is érdemli meg az épület nevet, mert nem annyira építették, mint inkább vájták. Csak a tetején borzaskodó giz-gaz árulja el, hogy valami alkalmatosság van itt. Olyan verem, pinceféle ez, de szó sincs róla, egészen más célt szolgált. Daku Sándornénak nincs szüksége se veremre, se pincére. Ugyan mit helyezne bele? Bora? Búzája? Zöldsége? Ilyen drágaságok mit keresnének egy cseresiki, szegény özvegyasszonynál! Igen, félszázesztendővel ezelőtt, mikor még a Cseresik virágában volt, amikor még a szegedi, csongrádi, kiskunsági juhászok itt cserélték ki lopott birkáikat, hogy a rajtakapást elkerüljék, akkor volt keletje a bornak, de mióta a kakastollas csendőrök gúzsba kötötték a juhász szabadságot, kevés embernek van pénze ezen a tájon italra.

    Nem pince az, mégcsak nem is verem, hanem tyúkól. Dakunál kendermagos tyúkocskái, zöldtollas kakasai lakoznak benne. Még pedig nem is kevesen. Van neki talán tizennyolc-húsz tyúkja is. Van bizony, hiszen ebből él kis unokájával. Oh, ezek a szelíd tyúkocskák! Milyen okosak, milyen szelídek. Kora hajnalban kibújnak az ólacskából s ott járkálnak a ház előtt, míg asszonyuk fel nem kél és meg nem állapítja egyenként: melyik fog máma egy szép hófehér tojást adni gazdasszonyának. Ezeket befogja Dakuné unokájával és visszateszi az ólba. A többiek pedig hiss, szétszaladnak, amerre látnak. Kaparásznak, szedegetnek egész nap, csak estefele sétálnak haza. Nem vész el közülük soha egy sem. A héja elől megbújnak a kutyatejbokrok között – más meg nem bántja őket.

    A kis csibékkel és a kotlóval már sokkal több baj van, azokat őrizni kell. Azoknak nem szabad messze menni a háztól, mert a kiscsirkének nincs még esze. Azok nem veszik észre a szél suhogásában a halál muzsikáját és nem igyekeznek haza, az ólba, hanem buta fejecskéjüket bedugják édesanyjuk meleg szárnyai alá és várják, várják, hadd múljon el a szél. És sokszor, mire elmúlik, elevenen eltemeti őket. Ilyenkor aztán Dakuné, meg kis unokája kereséshez látnak.

    -Ejnye, Klári szentem, szaladj csak iziben, hívogasd a csibéket haza.

    Klári kifut a ház végéhez s belekiabálja a semmibe, hogy: csibe, csibe, csibe, csiii!

    Azután megforul, más irányban is leadja a hívogató jelt. Ha szerencsétlenség nem történt, jönnek szép sorrendben. A tyúkok, a két deli kakas, később hallatszik a kotlók kotyogása is, amint biztatgatják apróka csirkéiket: siessünk, siessünk, várnak bennünket.

    A szélre nagyon ügyelni kell. A szél itt nagy hatalom. Rosszakaratú hatalom, mindig csak rosszat mível. A ház körül nehény bokor krumplit próbál Dakuné elvetni. Elveti szépen, mindjuk máma, szélcsendes időben és holnap a pajkos szél úgy lefújja róla a homokt, hogy lehet vetni újra. Ez még a jobbik eset, mert néha meg olyan vastag homokréteget von följée, hogy két esztendő is kevés lenne ahhoz, hogy kibújjon a krumpli zöld bokrétája belőle.

    A kukoricával még alaposabb tréfát mível, Dakuné veti el és… másföldjére hordja, más földjén kel ki. Így történt egy alkalommal Illancsban, hogy krumplit vetett a gazda és kukorica kelt ki belőle.

    Nézi is, figyeli is Klári a szelet. Amint dúdolni kezd, hívogatja jószágait rögtön és ha valamelyik nem jön, dobogó szívvel indul keresni. Ha dombocskát lát, oda fut és megkaparja kis kezével. Dobogó szívvel futkos ide-oda: Vajon én Istenem, hol találhatom meg az öreg kontyost, a feketét…

    Harc a hokollal.

             II.

    Klári hívogatja szárnyas jószágait. Az erős napsütésben violaszínű árnyéka játszik a homok sárga színével, amint karcsú alakja ide-oda hajlik kiabálás közben. Nincs fejedelmien öltözve, mert mosott, térdig érő, színehagyott kék szoknyácskája csak itt, a tanyai világban viselhető, ahol a ruha tényleg a test takarója elsősorban, de fejedelmi szépséget kölcsönöz neki életének tavasza. Bronzszínűre égett bőre alatt az élet pirossága futkos s fehér foga csillan elő szájából, amint kiabálja: csibe, csibe, csibe, csii…

    A barátságos hívogatásra azonban nem a várt tyúkok, csibék érkeztek, hanem egy nyurga fiatalember alakja tűnt elő a domb tetején. Klárit erősen meglepte ez a nem várt alak, bár ismerte és tudta, hogy ez a Nyilasi bojtárja, Csete Ferkó. Sokszor látta már erre kóborogni, furulyázni a nyáj után.

    Nem írok én most novellát, se népszínművet s bármennyire kínálkoznék is, nem mondom el, hogy és miként folyt le a Ferkó gyerek és Klári ismerkedése, én most a tanyai élet krónikása vagyok s így elégedjék meg annyival a kedves olvasó, hogy Ferkót szívesen látta a nagyanyó is, Klári is. Kell a férfi kéz a ház körül. Ferkó úgy intézte a legeltetést, hogy igen csak megfordult mindennap Dakuné háza körül. Azután családi szálak kezdtek fejlődni mind a két részről. Ferkó anyja fia élelmiszerét, tiszta ruháját Dakuéknál rakta le. Viszont ő vitte be a tojásokat eladni a városba, vagy pedig Klári hozzáment szállásra, ha vásárlásra nagynéha bement a városba. Addig, addig, míg a két öregasszony úgy látta jónak: legyen egy pár Ferkóból és Kláriból.

    -Mert hát igaz is, egybuga fővel élni lehet az uraknak odabent a városban, de nem lehet élni egy juhászbojtárnak az Illancsban.

    -Úgy az lelkem, be kell kötni a lány fejét, mihelyst eljött az ideje. Mint a venyigét kötözik akaróhoz, hogy szabadján a szél, vihar össze ne pocsékolja, a lányt is oda kell adni egy becsületes férfihoz idejében.

    -Ha felesége lesz, mindene lesz. Klárival kapja ezt a hajlékot. Lesz fedele. Lesz, aki mos rája. Aki süt neki. Fehér ruhája, kenyere. Lehet számadó juhász is. Mert van hajléka, nem földönfutó.

    -A lány akkor ér érőt, ha egy ember magáénak mondja. Mikor valakié.

    Így fejtegették egymásnak a két fiatal helyzetét Dakuné és a Ferkó édesanyja. A két szüle. Hajtotta őket az anyai szív szeretete is, de még nagyobb erővel az illancsi homok. Kapaszkodni kell a homok árja ellen, fűnek, fának, embernek. Enélkül elseper a számum mindent. Ferke ebbe a gyönge lánykába kapaszkodik. Megfogja a kezét: Tartalak és te is tarts. A lány, meg a nagyanyja kunyhójába kapaszkodik. Ez mindenük. A nagyanyó meg a tyúkocskákba veti reménységét. A tyúkok tojnak, csirkét nevelnek, amiből fillérek, pengők lesznek. Ezekből meg egy kis kenéyr, egy kis só és így tovább.

    A lánc világos, ha Ferkó huszonkét esztendős lelke mindjárt csak az első és gyönyörűséges láncszemet, Klárit látja is belőle. Tovább se nem lát, se nem gondol. És ez szerencséje, mert ha látná előre, mint sepri le asszonya viruló szépségét, az ő testének erejét a futóhomokkal való állandó küzdelemük, úgy elillanna ő is ez istenverte tájról, mint olyan sokan tették.

    Így az ifjúság mindenható szerelme megköti a homokot, mint a csenevész líciumkerítés a Dakuné háza mellett. Így lesz itt a semmiből otthon és haza…