Czipott György: Boksa
Törzsökben keményül
oszloppá, kiszikkadt idő,
elmúlt vitézségek tanúja.
Szabadnapos angyalok
papírból falatoznak zsömlét, parízert,
hevernek patakparton –
lövészárok halmából kifordult
panoptikumbakák.
Ma még, szellőzködő menny
zsalulécei közt fonálzó huzat,
serdült leányok combjairól
suttog illetlenségeket,
de eljön ez a tél is.
Eljön ez a tél is,
hiába mórikáz fény
mézült örökkévalóságot,
hiába döglegyek acélkékje
és ugyan hiába nyílnak
korengedményes virágok
becsöngetés után.
ELJÖN…!
Klórmész pedig
puhán beszitálja mind
a megkeserült szirmokat,
meg cirmossáérett leányok
vattacukor ízű álmait egyként;
és nem lesz már ki megérti
a renddé szentelt súlyt
szertezilált farakásban.
Talán…, szerethetné
Isten jobban a fákat...
Senki ne lássa koncolt húsukban
kínok, kéjek metszeteit,
lángból senki ki ne hallja
végső jajgását madaras nyárnak!
Mert számkivetetten gesztül
obeliszkké életfányi idő,
elmúlt vereségek
leltáros tanúja.