Imre Flóra: Váz

„És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik…”
                                     Vas István

Példának egy kagylót vegyünk.
A tömör, meszes héjba zártan
Milyen lágy test! Máris kitűnt,
Hogy éppen az ilyen hibátlan
Feszülésű, nagyívű vázzal
Forr össze a sebezhető.
Rejtőzik tüskés csigolyákban
Az érzékeny gerincvelő.

S még így is milyen sérülékeny!
Mikor egy érintés heveny,
Robbanó önkívületében
Kirajzolódnak élesen
Az idegdúcok – ó, milyen
Fénnyel! Hogy enyhülést hiába
Keres a testi szerelem
Fekélynél égőbb parazsára.

Egy málladozó épület,
Szecessziós vasoszlopokkal
Az alattomosan hideg
Liftakna körül, darabokban
Hiányzó vakolat a jobban
Konzervált csempés rész fölött,
És egy szeszélyes inda lobban
A vastesten, metsző gyönyör –

Egyszóval valamennyi lényben
Ott izzik az a könnyű nyom.
Mindaz vagyok, amit megéltem;
A sötét hajszálak finom
Érintése az arcomon,
A kicsit giccsízű napszállat,
Vállalom vagy nem vállalom,
Sejtjeimbe kódolva állnak.

Mert éppen ez a kőkemény
És néha már fájóan érdes
Váz bírja el csak szűk terén
Az érthetetlen szenvedéshez
Ráadásul adatott édes
Vibrálás atomig hatolva
Bontó erejét, amivé lesz
Az őszi köd mögött a rózsa.