Ijjas Antal: Ifjú leányok útja
/A Gyermekkor könyvéből/
Fonjátok csak, fonjátok bűvös ujjak
a gyermekévek tündér köntösét -
legyen nekik királyi szép fejék
hajuk, mely szőke, vagy tán éjsetét
s a percek: dallamok, mik rájuk csengve hullnak.
Változzanak virágszőnyeggé gyenge
lábuk alatt minden kemény utak,
hisz ők azok, kiknek még reggelente
anyjuk fonja be ifjú hajukat.
A vágyaik még szerteszét libegve
virágról más virágra szállanak,
oly könnyedén, mint könnyűszárnyú lepke:
de hazatérnek, hogyha száll a nap.
S száll évre év: énekre másik ének,
az ő arcuk előtt ez mind derűs lepel;
nincs semmijük, de dúsak, mint a rétek,
miken virágzó május ünnepel.
Mind-mind új csengő, mely még el se csendült
s a vágyaik is úgy alusznak bennük
mint hegedűkben alvó dallamok.
De ó jaj: egyszer vágyuk felragyog
és meghal akkor szép húguk, a Béke,
és mindnyájuknak el kell menniük
s mint bronz gondok sóvár, mély zendülése:
vágyaktól zsong bolond, kicsiny szívük.
S ó merre tart cippelős lábuk útja,
ki mondaná meg nékik, merre tart?
Tündéri szép bokájuk messze futna:
a vágy gitároz távol csalfa dalt
arról, ami a szívüket befonta,
és mint lesz egyszer dús hajuk lebontva
s az arcuk mély-mély éjektől takart.
Szívükben száz csengő-bongó harang zúg
s ők mennek-mennek kábultan, vakon.
Nem tudják: megvénülnek, mint az anyjuk,
ki elhervadt már síró utakon.