Ábrányi Emil: Kálvária-dalok

        I.
A Kálvária felé.

Ott haladnak!... Ifjak, vének!...
Áhítattal száll az ének
Föl az égnek,
Mint a tömjén, csöndesen.

Ablakomból elmerengve
Nézek, nézek a menetre,
S a keresztre,
Mely szelíden jár elől.

Jámbor, buzgó valamennyi!
Úgy szeretnék köztük lenni,
S menni, menni
Velük együtt, boldogan!

Mennék vélük fej-lehajtva,
S kilehelném egy szent dalba,
Egy sóhajba
Minden bűnös vágyamat!

Könnyek édes özönében
Fürdik újra sápadt képem!...
Halkan, szépen
Hull az áldott permeteg!...

Gőgös elmém hiú láza,
Kétkedése, zord tudása:
Megalázva
Tűnik el már, mint a köd.

Messzebb, messzebb száll az ének!...
Álljatok meg ifjak, vének!...
Ó vigyétek
Magatokkal e fohászt!

S a komor Kálváriáról
Hozzatok hírt Máriáról,
S ama fáról
Üdvözítő kínokat!

        II.
A Kálvárián

Ragyogjatok mézes mosolyt
A rang kevély fiára…
Én koldusok közé megyek
Komor Kálváriára!
Nyomott mellemből a fohász
Kitör lángolva, hévvel,
És összefolynak könnyeim
A koldusok könnyével!

Gőgös szívek közt mint a szirt
Állok merőn, kevélyen.
De itt térdem megroskad. Itt
A porba hajlok mélyen!...
Nem látta könnyűm a világ,
Tudtam magammal bírni…
De itt szemem kiárad. Itt
Oly jó, oly édes sírni!...

Égből származtál, ó uram,
S aljas föld veszített el!
Isten fiául fogadott,
És ember feszített fel!...
Hát most nem így van? A tömeg
Nem így cselekszik éppen?
Nagy lelkeket nem kínoz-e
Alávaló dühében?

Csak egy van másképp: a latort
Nem húzzák föl a fára!
Nem!... Ő ítél s ő süt vasat
A szentek homlokára!
Bírói széken mennydörög
Mint egy félisten. Intő
Ujjára népek hullnak el.
Nincs oly hatalmas, mint ő!

És mégis!... Ó csak hadd legyen
E gyászos földi pálya
Hatalmas latrok dísztere,
Megváltók Golgotája!
Lator-faj sorsa: por, hamu,
Ha egyszer semmivé lett.
A másiké: feltámadás,
Örök, termékeny élet!

Menj! Hagyj magamra, kegyleső!
Menj hízelegni, hitvány!
Hadd nézze drága mesterét
A bánatos tanítvány!...
Míg száll az éj s homályba vész
Tövis, szeg, dárda, ostor:
Hadd álljak itt könnyezve. Mint
Egy elkésett apostol!...