Muskátli - 2016. április

Melléklet jó gyermekeknek

2016. április / II. évfolyam / 8. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos: A hazatért madarakhoz

Csakhogy újra visszajöttetek!
Vár az erdő, a rét, a berek.
Kivirított a kék ibolya,
Enyhe tavasz az ég mosolya.

Tudok én egy csöndes szép helyet,
Hajnalpírba vonja napkelet,
Hajnalpírba vonja napnyugat…
Megmutatom, jertek, az utat.

Sátort ringat ott majd a fa-ág,
Tarka lepkét a sok vadvirág,
Csörgedezve fura egy kis patak…
Oda jertek, dalos madarak!

Zöld akácos, árnyas dombtető,
Kakukkfüves, mohos temető,
Ott azon a csöndes szép tanyán
Alszik az én lelkem jó anyám.

Pelyhes fészket oda rakjatok,
Szólaljon meg zengő ajkatok!
Csipkebokor rejtett ág-bogán
Sírd bele a szíved, csalogány!

Forrás: Az Én Ujságom, XIII. évfolyam, 15. szám, 1902. április 06.

225 éve hunyt el
Széchenyi István
(1860. április 8.)

Emlékezzünk
Arany Jánossal,
aki a Széchenyi halálakor,
1860-ban ezt írta:

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltetõ eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nõttön nõ tiszta fénye,
Amint idõben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Gróf sárvár-felsõvidéki Széchenyi István Mária Péter (Bécs, 1791. szeptember 21. – Döbling, 1860. április 8.) politikus, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere, akit Kossuth Lajos, az egyik legnagyobb politikai ellenfele így méltatott: „polgári erényben nagy férfiak, minõ például az, kit én, nem gyáva hizelgésbõl, hanem meggyõzõdésbõl, a’ magyarok legnagyobbikának szoktam nevezni”.
Eszméi, tevékenysége és hatása által a modern, új Magyarország egyik megteremtõje. A magyar politika egyik legkiemelkedõbb és legjelentõsebb alakja, akinek nevéhez a magyar gazdaság, a közlekedés, a külpolitika és a sport területén végrehajtott reformok fûzõdnek, a mindenkori magyar és egyetemes történelem kimagasló reneszánsz embere, gondolkodója, cselekvõ magyarja volt. A legnagyobb közülünk! Példaképe minden századoknak. Gazdag és termékeny életútjára, életmûvére rácsodálkozik  a halandó ember, hogyan fér bele mindaz a gondolatok, ötletek, tettek sokasága  egy ember életébe, amit Széchenyi végbevitt!
Széchenyi István élete minden pillanatát azzal a gondolattal telve élte, hogy küldetése van a világban: bárhová megy, a meglévõ magyar állapotokat vetette össze a látottakkal, a tapasztaltakkal, amibõl ötletek merítve kész volt azt hazája javára kamatoztatni.
Gyermekkorát Nagycenken és Bécsben töltötte kitûnõ nevelõk irányítása alatt. Szemlélõdõ és tervezõ lélek volt, amit egész élete bizonyít.
A serdülõ gyermek nevelése 15 éves korában megszakadt a napóleoni háborúk miatt. A törvény szerint 1796 óta ugyan minden családból csupán egy embernek kellett a hadseregbe belépnie, ám a Széchenyi család mindhárom fiát a csatatérre küldi. Az ifjú gróf a katonai pályán kiválóan helytállt. Hazáját kardjával is szeretõ hazafi volt.
Katonáskodása mellett szabadidejét fõleg önképzésre és utazásokra fordította: Franciaországba ment, majd onnan Angliába hajózott, mindenütt élénk figyelemmel kísérve az ottani kultúra és technika vívmányait, s mindazon intézményeket, amelyeket késõbb Magyarországon is megalapítani tervezett. 1817 májusában Itáliát látogatta meg, aminek során az olasz költészetet tanulmányozta, megfordult Görögországban, a Boszporuszon és Kis-Ázsia partjainál. Az Égei-tengeri szigeteken az ógörög irodalom, mûvészet és a régészet iránt érdeklõdött. A külföldön és itthon tett utazások során szerzett tapasztalatai ráébresztették a külhoni és a magyar közállapotok között fennálló lényeges kulturális és gazdasági különbségekre, s ez arra ösztönözte, hogy a külföldön már mûködõ és bevált közintézmények hazai életre hívásán is munkálkodni kezdjen.
Elsõ ilyen irányú terve a lóverseny meghonosítása volt, amit Ausztriában és Magyarországon ekkor még nem ismertek. A lóverseny-egyesület védnökéül József nádort is megnyerte.
1822. március 1-jén külföldi tanulmányútra indult, hogy a külföld gazdasági és egyéb viszonyait, különösen lótenyésztését tanulmányozza. Figyelme minden olyan dologra terjedt ki, amelyeket Magyarország tervbe vett reformálásához hasznosnak tartott. 1825. május 10-én a X. Károly koronázási ünnepélyére utazva Párizs felé figyelmét a  XIV. Lajos megrendelésére épített Canal du Midi ragadta meg és keltette föl benne a Duna- és Tisza-szabályozás gondolatát. Dél-Franciaországban és Itáliában a selyemhernyó-tenyésztésrõl és az eperfák ültetésérõl gyûjtött adatokat. Ezután sietett haza az 1825. szeptember 11-én kezdõdõ pozsonyi országgyûlésre, amely jelentõsnek ígérkezett.

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fõ, s mindent befoglaló:
„Elvész az én népem, elvész - kiálta -
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Õ megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.

„Én szavazattal nem bírok, én nem vagyok országnagy, de földbirtokos. Ha egy intézet álland fel a magyar nyelv kifejlesztésére, mely polgártársaim nevelését is elõsegíti, ugy felajánlom egy évi egész jövedelmemet, mely 60.000 forintból áll, s az a felállítandó magyar tudós társaság alapjához csatoltassék.”
Az 1825-ös reformországgyûlésen így született meg a Tudományos Akadémia alapításának gondolata.
Szintén ezen országgyûlés idejére esik a Nemzeti Kaszinó létrehozása, amit Széchenyi a politikai, gazdasági és társadalmi kérdések megvitatása, az összetartás erõsítése és némileg saját eszméi terjesztése céljából alapított.
1828-ban jelent meg e téren alapvetõ röpirata a Lovakrul, amelyben hosszas tanulmányai során szerzett tapasztalatai után a lótenyésztés nemzetgazdasági fontosságát fejtegeti, valamint a hazai lótenyésztés elmaradottságát és annak okait ismerteti.
Ugyanebben az évben kezdett másik nagyobb jelentõségû munkája, a Hitel megírásához, amit 1830-ban tette közzé, hogy a benne foglalt új és átalakító eszméivel és reformterveivel lázba hozza, és a haladás útjára terelje a nemzetet.
Ezután megszületett a Világ címû munkája, melyben Magyarország földrajzi helyzete, a pénzhiány, kereskedõi konkurencia, kiviteli vám, fölösleges és káros hatású kormányrendeletek, termelés hiánya, rossz közlekedés, belsõ fogyasztás és kereskedési biztonság hiánya, kereskedõbecsület, nemzeti bank, a polgári erények és kötelességek, nemzetiség, mûvelõdés, törvények és politika mind tárgyalás alá kerülnek. Annak beismerésére is akarta bírni nemzetét, hogy mindenben elmaradásban van, hogy Buda és Pest egyesítése Magyarország fejlõdéséhez okvetlenül szükséges, hogy a nemzet haladása a királyságot is erõsíti.
Széchenyi felkarolta a színügyet is, amire vonatkozóan komoly tervekkel lépett elõ A magyar játékszinrül (1832) címû röpiratában.
Régi vágya volt, hogy megnyissa a Dunát a kereskedésnek, egészen a Fekete-tengerig. 1830. június 24-én indult kíséretével hogy a Duna folyását tanulmányozza, és a szabályozás nehézségeirõl saját tapasztalatai útján gyõzõdjék meg. Útközben tudósította József fõherceg nádort megtett útjának céljáról. A Duna végig hajózhatóvá tételére vonatkozó javaslatára 1833. június 20-án meg is kapta a nádortól a megbízatást, és ettõl kezdve mint királyi biztos, tíz éven át vezette a munkálatokat.
A gõzhajózás is állandóan foglalkoztatta. Felkarolta a Duna-gõzhajózási társulat ügyét, támogatta a bécsi kormánynál, a nádornál, az országgyûlésnél.  Az elsõ gõzhajó Pest-Buda és Zimony között, 1831. március 16-án közlekedett. Az õ buzgólkodása hozta létre a balatoni gõzhajózást is, az elsõ gõzhajó 1846. szeptember 21-én indult a Balatonon.
Két nagy mûvének, a Hitelnek és a Világnak kiegészítésére adta ki Lipcsében, 1833-ban a Stádiumot, amelyben reformterveit még szabatosabban, 12 pontba foglalva fejtette ki.
E mûrõl írja Arany János:

Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!

1834 közepén a vaskapui munkálatok vezetése mellett hozzákezdett Hunnia címû mûve írásához, amelyben a magyar hivatalos nyelvvé tétele mellett érvelt. A mûvet kéziratban hagyta, csak posztumusz jelent meg.
Az állattenyésztés fejlesztésére, aminek érdekeit állandóan szívén viselte, 1830. június 11-én megalakította az Állattenyésztõ Társaságot, amelynek elnöki tisztét is elvállalta, majd 1835-ben (június 6. és 8.) szélesebb alapokra emelte: Magyar Országos Gazdasági Egyesületté. 1836–39-ben további tevékenysége a Duna-szabályozás, a Lánchíd és a lóverseny ügye között oszlott meg.
A Lánchíd építésére vonatkozó szerzõdést az országos bizottság, aminek Széchenyi volt a legtevékenyebb tagja, 1839-ben kötötte meg. Építése 10 éven keresztül folyt. A szabadságharc alatt 1849 tavaszán egyik pillérét ágyútalálat érte, november huszadikán mégis sikerült a forgalomnak átadni.
Az ikervárosok, Budának és Pestnek Magyarország fõvárosává történõ egyesítése már az 1830-as években beszédtéma volt és Széchenyi már a Lánchíd építésével is ezt a célt szorgalmazta, „Magyarország szíve Pest és Buda. A szegény szív persze poros és piszkos, ezen nem változtathatunk, de annál többet segíthetünk rajta. A szívet nem helyezhetem máshová, de megszépíthetem.” „…szükséges mindenekelõtt, hogy a városnak akárminemû földjei fákkal ültettessenek bé, s ne fasorokkal, de úgyszólván erdõkkel. Ezáltal kirekesztetik némileg az idegen por, ami által majd könnyebben bírhatunk saját városi porainkkal.”
Az 1848-as márciusi napok váratlan eseményei, a magyar független felelõs minisztérium megalakulása reményt ébresztettek benne nemzeti önállóságunk megmaradásáról, Batthyány Lajos miniszterelnök felkérésére 1848. március 23-án elvállalta ugyan a közlekedésügy és közmunka tárcáját, de kétségek gyötörték, helyesen cselekedett-e, amikor nézeteinél radikálisabb kormányban tisztséget vállalt. Naplójában – igazi fekete humorral – arról beszél, most írta alá halálos ítéletét, fel fogják akasztani.
Az uralkodóházzal mindvégig megegyezést keresõ Széchenyi nem tudott megbirkózni a saját, egyedül helyesnek tartott politikai meggyõzõdése és a valóságos politikai helyzet közötti különbséggel. 1848 augusztusától egyre sûrûbben gyötörte a közelgõ nemzethalál víziója, amiért önmagát tette felelõssé. Ezért nap mint nap útra kelt, tárgyalt, gyõzködte ellenfeleit, s eközben rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötörte, nyomasztó önvád mardosta. Utolsó, széttépett levelében azt írta, vértanúhalálhoz fogható az a halálos tusa, amelyet, amióta miniszter, kiállt. Szeptember elején már környezete is tudta, hogy beteg. Orvosa, Balogh Pál, szeptember 5-én Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitte.
Újra munkához  kezdett: itt írta Önismeret címû mûvét, amelyben megfigyeléseit, eszméit fogalmazta meg a gyermeki tehetség harmonikus fejlesztésérõl, a testi nevelés fontosságáról és egyéb pedagógiai kérdésekrõl.
Sokkal messzebb ható jelentõségû volt politikai irányú mûve, az Ein Blick (1859). Megírását a Rückblick, egy 1857-ben névtelenül megjelent mû megjelenése váltotta ki, amelynek az volt a célja, hogy Alexander Bach belügyminiszter kormányrendszerét igazolja, és a Magyarországról fölhangzó panaszokkal és elkeseredéssel szemben az osztrák politikai irányadó köröket félrevezesse. Ez indította Széchenyit, hogy tollat ragadjon a „lepel lerántására”. A bécsi rendõrség 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél és elkobozta írásait, amelyek alapján kiterjedt politikai összeesküvést véltek fölfedezni, s tudtára adták, hogy az elmegyógyintézet nem maradhat tovább a menedékhelye. A félelem, hogy erõszakkal elviszik vagy megölik, az újra rátörõ politikai aggodalmak miatt egy végzetes pillanatban (1860. április 7–8. éjszakáján, vitatott körülmények között) önmaga ellen fordította fegyverét.
A Kelet népében írja: „Semmit sem tettem rögtönzésként vagy pillanati felhevülés következtében, de minden lépteim, minden tetteim - habár lelkesedésem néha az egekbe ragadott - egy elõre kiszámított messzeható tervnek szüleményei... Nem szenvedelembül léptem a nyilvános élet mezejére, de kötelességérzés utáni elszántságbul, minthogy véremnek felette kevesét tudtam szeretni, becsülni több évvel ezelõtt, s néhány lelkes barátimon s hazánknak fiatal reményein kívül, általán véve a magyar nemzetet inkább a jövendõben szeretem, mint a jelenben, azaz: általán véve inkább a kifejlett magyart szeretem és becsülöm, a milyen õ Isten segítségével lenni fog...“

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
...
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverõ:
Nép, mely dicsõt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erõ!

Emléke, példája segítsen a mindennapokban a szenvedõ igeragozást cselekvõ igeragozássá változtatni.
Összeállította: Ádám Zita, a Szlovákiai Magyar Pedagógus Szövetség alelnöke

Elhangzott: Rimaszombatban, 2016. március 31-én a tanári konferencián

Lőrincz Sarolta Aranka:
Ferkó és a haza fogalma

Végre megjött április hónapja, a tavaszi nap erejét már érezni lehetett. A parasztporták udvarán álló szederfák bontogatni kezdték apró, zöld leveleiket. A kis kertekben fehér, rózsaszín, lila színekben popmáztak a harangvirágok és bódult méhecskék döngicséltek felettük. A legyek is előjöttek az eresz zsúpszalmájából, ahová a tél hidege elől bújtak és egyre szemtelenebbül szálldostak Ferkó nagyapja feje körül. Az öreg palóc éppen kiült a ház előtti kis padra, hogy rágyújthasson a pipájára, mert a menye nem szerette, ha a házat teleengedi pipafüsttel.
    No, mán tik is tudjátok, hogy itt a jó idő!- dünnyögött a legyek felé s közben nagyokat cuppogott a pipaszáron, mert sehogy sem akart tüzet fogni a dohány.  
    A rosseb essen minden bótosba, aki ilyen ócska dohányt áró, mint ez! Hát nem akarsz meggyúnyi!- mérgeskedett.
    Végre a kitartó szipákolás után a pipa füstölni kezdett. Az öreg végre megnyugodott. Elégedett pöfékeléssel hátát nekitámasztotta a ház falának, kopott csizmákba bújtatott fájós lábait kinyújtotta, majd átadta magát a kellemes pipázásnak és a meleg napsütésnek.
    A ház széles kéményéből bodor füstkarikák szálltak az áprilisi kék ég felé. Az öreg palóc beleszimatolt a levegőbe, majd összefutott a nyál a szájába és nagyot sercentve messzire köpött.
    A major felé kanyarodó út szélén egyszerre kinyílt a harangláb ajtaja, s a harangozó, Negyela Pista bátya a már megszokott mozdulattal rántotta meg a harangok kötelét. Bim - bam, bim – bam – zengett az érces hang az ég felé, aztán végig hömpölygött a falu poros, görbe utcáin, a vályogházak zsúpfedele felett, jelezve, itt az ebédidő.   
    A harangszóra az öreg palóc szeme fölé emelte kezét és kémlelni kezdte a falut átszelő patak hídját. Végre, zsivajgó gyerekhad tódult ki a közeli iskola kapuján. A lányok és fiúk külön csoportba verődve, siettek hazafelé. A ház előtt kivált a csapatból egy 12 éves forma legényke és az öregapó felé tartott.
    - Dicsértessék az Úr Jézus! - köszönt illedelmesen lekapva fejéről a sapkáját.
    - Ippen téged várlak! - mondta az öreg és apró szeme körül sűrűsödni kezdtek a ráncok.
    - Hát szógám, akarsz- e libapásztor lennyi? - nézett huncutul unokája szemébe.
    - Osztán kinek a liba falkáját köll őriznyi apika? - vágott vissza a gyerek.
    - Szalai Krisztyin nenédét, aki itt lakik a patak mellett. - vallotta be az öreg.
    Ferkó maga elé képzelte az öregasszonyt. Amióta az ura Ignác bátya meghalt, mindig fekete ruhát viselt. Gyakran látta a templomba sietni, amikor az iskolások egyszerre mentek a reggeli misére Montskó kántortanító úr vezetésével.      
    - Gyerünk szógám, vár az ebéd!- billentette hátba Ferkót a nagyapja, azzal már indultak is a ház bejárata felé. Az asztalon ott párolgott a füstölt oldalasból főtt bableves, meg a túrós batyu, Ferkó kedvenc eledele. Édesanyja a falmasina mellett állt szolgálat készen. Ha a család férfitagjai ültek az asztalnál ő soha nem ült le, csak amikor már mindenki jól lakott, hogy a maradékot elfogyassza. Alig ültek az asztalhoz, Ferkó öccse Filip nyitott be a homályos, kisablakos konyhába. Köszönt, majd csendben leült Ferkó mellé a lócára. Édesanyjuk eléje is tett egy tányért, kanalat és merni kezdte a párolgó, illatos levest. Az asztalnál ülők keresztet vetettek magukra, majd belemerítették kanalukat a levesbe. Ferkó elgondolkodva kevergette, kavargatta, majd megszólalt:
    - Édesanyám igaz hogy a Szalai Krisztyin nene libafalkáját fogom őriznyi?
    - Igaz fiam csak egyé! Utána kiviszed apádnak az ebédet a mezőbe, a Lapossakon vetyi a kukoricát. Mire hazagyűsz, elmegyünk Krisztyin nenéhö megbeszényi a libapásztorkodást.
    Ferkó tudomásul vette, anyja utasításit és gyorsan befejezte az ebédet. Nagy nehezen lehúzta lábáról a már igencsak szűk csizmákat, mert otthon kora tavasztól késő őszig mezítláb járt. Maga elé kötött egy kékszínű vászon szakácskát, és várta, hogy anyja megkészítse a nagy háti kosárba apja ebédjét. Nagyapja végig nézett az unokáján.  Szakasztott olyan, mint én vótam leginyke koromban- gondolta elégedetten.
    - Várjá csak szógám, hát az asztali áldás hol maradt?- parancsolta vissza a fiút.  
    - Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Amen. – mondta el egy szuszra Filip öccsével együtt.
    - Most mán mehetsz!- bocsátotta el az öreg.
    Szeretett Ferkó a mezőbe menni, mert mindig látott valami érdekeset. Most éppen a madarak kötötték le a figyelmét. A zöldülő vetések fölött cikáztak ide-oda bogarak után kapkodva. Nemsokára eső lesz, jó lesz sietnyi a vetésvel édesapámnak. – állapította meg Ferkó.  Az ilyen megfigyeléseket a nagyapjától hallotta és jól megjegyezte.
    A mezőben már sokan dolgoztak. A falusi parasztember mindig igyekezett kihasználni a munkára való jó időt. Ismerte a mondást: „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”                     
    - Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus, jó napot, jó munkát! - köszönt Ferkó mindenkinek, akit csak meglátott dolgozni a földeken.
    - Köszönjük, te gyerek! Viszed apádnak az ebédet? Nézd csak, ott van a szilvafák alatt, éppen most fogta ki a lovakot a vetőgépből!
    Ferkó megszaporázta lépteit, és már messziről kiáltotta:
    - Édesapám, meghoztam az ebédet, gyüjjön ké ebédőnyi, még meleg az étel!
    - Meggyütté fiam, mit kűdött édesanyád? – kérdezte apja és nehéz paraszti munkától kérges kezét a gyerek vállára tette, hogy levegye róla a kosarat, majd komótosan leült a közeli szilvafa alá. Ügyesen kibontotta a hímzett vászonkendőbe bugyolált kis cipót, keresztet rajzolt rá a melléje tett késsel és nagy szeletet vágott belőle. Kanalát a bablevesbe merítette, megkereste a füstölt oldalast és jóízűen enni kezdett.
    - Fiam, te mán otthon biztos ebédőté, kösd csak a lovak elé az abrakos tarisznyát, az állat is éhes!
    Ferkó fölpattant és tette, amit az apja mondott. Szerette az állatokat, de főként a lovakat csodálta. Nagyon várta már a nyarat, amikor az Ipoly vizében megúsztathatja, és alaposan lecsutakolhatja mind a kettőt. Az apja büszkén nézett utána. Parasztnak született ez a gyerek, még egy- két év, aztán valamelyik jómódú parasztgazdához elmehet szolgálni. De most a nyáron maradjon még csak libapásztor, hadd keressen magának valami ruhára valót. Gyorsan elfogyasztotta az ebédet, vizet ivott a csörgős korsóból, aztán feltápászkodott és elindult, hogy visszakösse a lovakat a vetőgép elé.
    - Gyere fiam, segíts kukoricát öntenyi a vetőgépbe, mer mán kifogyott!
    Mikor elkészültek, apja fölült a gépre, pattintott az ostorával és a lovak engedelmesen indultak a föld másik vége felé. Félúton még visszaszólt:
    - Siess fiam haza, osztán segítsé anyádnak otthon!
    Ferkó a hátára vette a már megkönnyebbedett kosarat és szaporázva indult hazafelé. Hirtelen feltámadt az áprilisi szél, hűvös lett a levegő és a távoli hegyek fölött felhők kezdtek gyülekezni. Az útról még visszatekintett, de apja a lovakkal már messze járt.  
    Hazafelé egyre csak a libapásztorkodáson gondolkodott. Krisztyin nenéhez még lámpagyújtás előtt el kell menni, mert az olvasást is gyakorolni kell, aztán még fejből megtanulni Majthényi Flóra versét. Már tegnap is tanulgatta, nagyapja örömére. Mi a haza?  Édesanya, édesapa! Mondjátok csak mi a haza? Tán e ház, amelyben vagyunk, amelyben mindnyájan lakunk, ez a haza? Nem, gyermekem, ez csak házunk, de amit itt körül látunk, merre földjeink terülnek, merre kertjeink feküsznek:
    - Ez a haza!
    Amint hangosan mondta a verset, nagyapja nem tudta megállni szó nélkül és magyarázni kezdte Ferkónak a haza fogalmát.
    - Gyerekem a te hazád itt van, ahun élsz. A szülőfalud, dimbes-dombos határával, virágos rétjeivel, a kanyargós Ipó partján a fűzfákval, topolyfákval, meg a tetejökön látható gólyafészkekvel. A te hazádhoz tartozik az a kis Árpádkori templom is a magyar Szent Korona másával a tornyán. Tudod, a régi időkben egy nap meg egy éjjel itt őrizték azt a gyönyörűséges Szent Koronát, amikor a cseh király el akarta rabónyi. A török időkből itt maradt templom kerítése is a hazához tartozik, hát még a faragott kapuja, amit az ezer éves haza emlékére faragott az a Rados bátya, aki a tökmagolajat sajtóta. A te hazád az a domb is, ahun a kis káponka áll. A domb hantjai alatt meg az 1848,-as forradalom hősei nyugszanak, akik a mi falunkból származtak és életüket adták a szabadságáért. Az egísz Ipó mente a te hazád Ferkó fiam! De nem csak a tied, hanem mindnyájunké, akik itt élünk, meg élnyi fogunk. Ezt sose feledd! Jól jegyezd meg, bárhová is vetne a sors szele Ferkó fiam, haza csak egy van, ahun születtél, ahun élsz és ahun őseid nyugszanak. Hejába orozta el a te hazádat a gonoszság, hejába próbá minket megtörnyi a Csehszlovák állam uralma, ha mink megmaradunk magyarnak, a haza is megmarad!
    Ferkó elámult nagyapja magyarázatán. Eddig még eszébe sem jutott a hazán gondolkodni, hiszen olyan természetes volt, hogy ő ebben a kis palóc faluban született és élt immár tizenkét esztendeje. Eddig csak a játék és tanulás volt, ami kitöltötte az életét, most azonban nagyapja szavai valami másra, valami felfoghatatlan nagy érzésre nyitották fel az értelmét. Még nem értette tisztán a haza fogalmát, ám sejtette, hogy egyszer majd megérti, de nagyapja szavait addig is őrizni fogja emlékezetében.

Móra Ferenc:
Mátyás koporsója

Világverő Mátyás királynak sok dicsőséges harcát följegyezte a történelem. Azok közt tán az volt a legdicsőségesebb, amelyikben Bécsnek büszke várát megvívta.
De bizony volt annál még szebb is, csakhogy azt nem jegyezte föl a történelem. Csak az aranyszájú monda szól arról, hogy a világverő király még koporsójában is megalázta Bécset.
Úgy volt ez, hogy olyan gyászpompát még nem látott a világ, mint amilyennel a magyarok királyát ravatalra tették a bécsi nagy templomban. A koporsója vert ezüst, a terítője fekete bársony, a fején drágaköves arany korona, a kezébe gyémántokkal kirakott kard. A koporsóra Hollós Mátyásnak minden hív embere tett valami drágaságot. Isten tudja, mi volt közöttük a legdrágább. Az a sok szikrát hányó ékkő-e, amit a főurak szórtak a koporsóra? Vagy az a sok nehéz könny, amit a szegények pergettek rája?
Még a bécsi nagyurak is összeültek tanakodni, hogy mivel tiszteljék meg a nagy hódítót.
- Ne sajnáljunk tőle semmit, csakhogy megszabadulunk tőle – monda az egyik.
- Majd megvesszük mi azt a magyarokon, amit királyunk koporsójára teszünk -  reménykedett a másik.
Volt, aki aranyláncot javasolt, volt, aki napkeleti gyöngyökből font koszorút. A sok szóbeszédnek aztán az lett a vége, hogy egy vékonyka babérlevelet öntöttek aranyból, s azt vitték el a koporsóra. Abba ugyan bele nem szegényedtek, mégis úgy vitték, mint valami féltett kincset. Bársony vánkoson, talpig gyászba öltözve.
- Babérlevelet hoztunk a diadalmas hadvezérnek - mondták a koporsónál.
A magyar főuraknak jól esett, hogy gyászukban még az ellenség is osztozik. Az arany babérlevélkét oda tették a nagy halott szíve fölé.
Három napig tartott Mátyás siratása a bécsi templomban, akkor útnak akartak vele indulni hazafelé. Az volt a terv, hogy a nyitott koporsót az ország négy zászlós-ura vállon viszi le a Dunára. Azon meg a gyászposztós hajó hozza le Buda várába.
Az ország négy zászlósa elő is állott. Az ország nádora, az erdélyi vajda, a horvát bán, meg a temesi gróf, Kinizsi Pál. Ez az erejéről híres hős, aki egymaga elbírta volna nemcsak a koporsót, de tán még a hajót is.
Az emberrengetegen a megdöbbenés morajlott végig. A négy dalia meg se bírta mozdítani a koporsót.
- Sok rajta a drágaság – vélte a nádor. S intett az apródoknak, hogy a nehezebb ékességeket szedjék le a koporsóról s rakják külön bársony vánkosra.
A parancsot teljesítették s a négy főúr megint próbát tett. A koporsó nem mozdult.
- Mit lehetne még levenni róla? – tűnődött sápadtan a nádor.
- Ezt ni! – mondta Kinizsi, s levette róla a bécsiek babérlevelét.
Azzal odaintette Mátyás négy kis apródját, négy hosszú aranyhajú legénykét, akiket a nagy király mindig dédelgetett.
- Fiaim, ti tegyétek meg uratoknak az utolsó szolgálatot, akiket legjobban szeretett – mondta neki gyöngéden.
A négy növendéklegényke pedig könnybe borult szemmel kapta vállára a koporsót, s vitte, mint a pelyhet.

Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 16. szám, 1910. április 10.

A szerkesztő bácsi postája

-    Azt hallom, hogy a számtant nem szereted és hogy nagyon gyönge számoló vagy. Rosszul teszed, öcsém, hogy nem fordítasz rája nagyobb gondot, mert így lépten-nyomon megadhatod az árát. Ha a háromszor négyet kilencnek mondod: biz abból sok baj lehet. Embereld meg magad, ne szomorítsd édes jó anyádat, tanuld azt a számtant szorgalmasan, hiszen nem olyan nehéz az, mint ahogy gondolod. (Gámentry Lacinak, ENU 1906. április 15.)

-    Látod, Jóska: rád is került a sor. Szeretettel gondoltam én addig is rád, míg nem került a tollam alá a neved. Várod-e a fecskét? Várod-e a meleget? Azt mondja egy vers: Sándor, József, Benedek, zsákkal hoz majd meleget. No, Jóska, elmúlt már a neved napja, mégis didergünk. (ifj. Czappan Józsefnek, ENU 1909. április 4.)

-    Igaz, a közmondás így szól: a jó pap holtig tanul. De azt jelenti ez a közmondás, hogy minden embernek holtig kell tanulnia, ha valamit igazán akar tudni, s ha nem akar utolsó ember maradni barátai, ismerősei, embertársai között. (Gál Erzsikének és Gyulának, ENU 1909. április 11.)

Arany kalászok

Nincs igazabb a nap alatt:
Aki iparkodik, halad;
Megbecsüli a keveset,
Ez az igazi kereset.
    (Erdélyi János)

Akinek nem kell a dolog,
Szükséget lát és nyomorog.
    (Tompa Mihály)

Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága.
    (Petőfi Sándor)

Kinek az ég alatt már senkije sincsen,
Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten!
    (Arany János)

Hányszor egy volt lelke a magyarnak:
Mindig ellenállott a viharnak.
    (Garay János)

Mi köti együvé
A földdel az eget?
Egy híd: az imádság,
Mely Istenhez vezet.

 Forrás: Az Én Ujságom, XVII. évfolyam, 15. szám, 1906. április 8.

Pósa Lajos:
Tulipántos a magyar szűr

Tulipántos a magyar szűr,
Csak úgy virít rajta!
Szíve búját szegény magyar
Véle takargatja.
Még talán a ládája is
Azért tulipántos,
Hogy ne jusson az eszébe
Mindig csak a fájó,
Mindig csak a gyászos.

Viríts, viríts, szép tulipán,
Magyarok virága!
Mosolyogj már szebb jövendőt
Őseik sírjára!
Mosolyogd ki a szívünkből
Századoknak búját,
Hogy ne hordjuk soha többé
Annyi balsors könnyharmatos
Töviskoszorúját!

Forrás: Az Én Ujságom, XVII. évfolyam, 17. szám, 1906. április 22.

Pósa Lajos: Imádságok

Reggeli imádság.

Neveddel nyitom ki,
Atyám, a szememet:
A te nagy jóságod
Mindnyájunkat szeret.

Egy fűszál se vész el,
Ha te nem akarod…
Nyújtsd felém az égből
Oltalmazó karod!

Fogd meg a kezemet,
Hogy baj ne érjen;
Tüske meg ne szúrjon
Virágos ösvényen.

Esteli imádság.

Atyám, a fejemet
Álomra lehajtom:
Kezem összetéve
Nevedet sóhajtom.

Tudom: te meghallod
A csillagos égben;
Tudom: virrasztasz is
Ágyam fölött ébren.

Jó Atyám, ringass el
Édesded álomba!
Ébressz föl, mikor kél
Szép napod ragyogva!

Forrás: Az Én Ujságom, XX. évfolyam, 16. szám, 1909. április 18.

Garády Viktor:
A madarak otthona

Könnyű az embernek, ha házat akar építeni. Ott a két keze, meg a töméntelen sok szerszám, amit azért eszelt ki, hogy minél könnyebben rakhasson egymásra követ, téglát, deszkát, gerendát meg cserépzsindelyt. Ott áll aztán a rendelkezésre a kőműves, az ács, az asztalos, a lakatos, az üveges meg a többi mesterember, akik jó pénzért akkora nagy házat építenek neki, amekkora neki tetszik.
De mennyivel nehezebb a kis madárkának. Neki ugyan nincs se keze, se szerszáma. S azért mégis meg tudja építeni a házát, az ő kis fészkét, bár nagy fáradságba kerül. De hát meg kell, hogy építse, mert nagy szüksége van rá. Hová rakná szép tarka tojását, hol nevelné fel apró csemetéjét, ha nem volna neki háza?
Alig hogy kinyílik az idő és nekilombosodnak a fák, egyszer csak hangos lesz az erdő. Vidám madárdal zendül a zöldellő lombok között. Ez a vidám énekszó pedig azt jelenti, hogy komoly munka folyik a fákon, a bokrokban. A madárkák hozzáláttak a fészkük építéséhez.
Micsoda sürgés-forgás van ilyenkor az erdőben! Ki röpköd, szálldogál, kifutkos, szaladgál, ki pedig keresgél, kapargál. Mindenkinek van valami a csőrében. Ki tollat vagy szőrszálat, ki pedig mohát vagy fűszálat, gyönge ágat, levelet, papírost, agyagot hordozgat pici csőrében. Viszi fel valamelyik ágra, ahol alkalmas hely kínálkozik neki a leendő fészkének.
És mindezt örömmel, jókedvvel, vidám énekszó mellett végzi. Mintha nem volna nálánál boldogabb halandó a világon. Rendesen a nőstény építi a fészket, a hímecske pedig ellátja őt építőanyaggal. És micsoda nagy óvatosan, mekkora furfanggal szedegeti össze az építéshez szükséges tárgyakat. Kerülő utakon repül az épülőfélben levő fészekhez, hogy megtévessze azt, aki figyelemmel kíséri, hogy észre ne vegye, hol készül az ő fészke.
Néha jó messzire elmegy keresgélni, gyűjtögetni. Majd a legelőre, ahol egy-egy gyapjúszál kínálkozik neki. Majd pedig a faluba, ahol a baromfi tollát szedegeti össze. A városban pedig papirost, fonalat, gyapotot gyűjtöget.  A gyűjtött anyagot apránkint rakosgatja egymásra. Aztán a csőrével szövögeti, a begyével nyomkodja, simogatja. Végre egyszer csak készen áll a fészek.
Nem minden madár épít ám egyforma fészket. Az egyik több, a másik kevesebb gonddal épít. Emez fogyatékos, amaz pedig valóságos művészi munkát végez. Legnagyobb művészek az éneklő madarak. A sárgarigó fészke szakasztott olyan, mint valami kosárka, amit két elágazó gally közé erősít.
Ilyen a királyka fészke is. Szép fészket épít még a zöldike, a barázdabillegető, a fülemile, az erdei pintyőke meg az erdei szürkebegy. Ezeknek a fészke jobbára fedetlen. De már az ökörszem, az őszapó, a függő cinke mohából, növény-gyapotból, szőrből, fűszálból gömbölyded fészket építenek, még pedig akként, hogy az egyik oldalán nyílást hagynak. A függő cinke fészke olyan, mint valami zacskó, vagy erszény, amit ágra függeszt föl. A bejárása pedig csöpp kis folyosó. A nádi rigó nádszálakhoz erősíti pompásan épített fészkét. Ekként cselekszik a barkás cinke is.
A nagy madár nagy fészket épít. A sasok, keselyűk, gólyák, gémek ágából hatalmas fészket raknak. Az ágakat olyan sűrűn rakják egymás mellé, hogy a fészek erős falán nem igen hatol át a vadász sörétje. Ugyancsak ilyen fészket épít a szarka, a szajkó és a varjú. De ezeké még erősebb, mert az ágakat sárral szokták betapasztani.
A házi fecske sárból, agyagból építi házacskáját. A parti fecske már hosszú alagutat ás a földbe, amelynek végén van az otthona. Ilyen fészket ás magának a vizek mentén élő jégmadár is.  Van azonban egy madár, amely nem igen szeret fészket építeni. Azt tartja, hogy minek dolgozzék ő, ha van helyette más, aki dolgozik. Ez a jeles madár a kakukk. Olyan lusta, hogy nemcsak hogy fészket nem épít, hanem a tojásai költését is más madárra bízza. Többnyire apró éneklő madarak fészkébe csempész egy-egy tojást, amit aztán a szegény kis madár kénytelen kikölteni az övéinél jókora nagyobb fiókát felnevelni.

Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 15. szám, 1910. április 3.