Rakovszky József: A citrom

II. József császár, aki »kalapos király« néven vonult be a magyar történelembe, a különböző tudományok mellett a zenét is kedvelte. Udvari szimfonikusai gyakorta rendeztek hangversenyeket a bécsi palotában, s ilyenkor az uralkodó sohasem hiányzott.
    Egy alkalommal a császár úgy határozott, hogy a kitűnően működő szimfonikusok mellé egy tizennyolc tagból álló cseh fúvószenekart is alkalmaz. Nem tetszett ez a császárnénak. Kérte Józsefet, hogy mondjon le szándékáról. A császári férj azonban hajthatatlan maradt. A felséges asszony bújában Simeonhoz, az éles eszéről és leleményességéről híres udvari bolondhoz fordult tanácsért. A ravasz fickó azt ajánlotta a császárnénak, hogy ígértesse meg az uralkodóval: ha a nevezett zenekar felsül az udvari bemutatkozón, akkor nem alkalmazza őket, sőt más fúvósokat sem invitál leszerződésre a palotába. Így is történt. A császári ígéret ünnepélyesen elhangzott.
    A cseh zenészek ezalatt vígan éltek a számukra kijelölt pompás szobákban és ettek-ittak a felséges úr számlájára. Olykor a tudományuk gyakorlásáról sem feledkeztek meg, s így várták a bemutatkozó hangverseny napjának felvirradását. Ennek is eljött az ideje. Nosza, elfoglalták a helyüket a nagy szál legények a díszes terem dobogóján. Alant a kényes udvari nép hullámzott, s a díszpáholyban a császári pár pompázott felségesen.
    A szokatlanul nyurga karmester előbb szertartásosan meghajolt az uralkodói páholy felé, aztán elkezdte a dirigálást. Mivel éppen nyár dereka volt, és a nagy teremben nyomasztóan hatott a kedélyekre a meleg, a zenekar tagjain is erőt vett a bágyadtság. Szívesebben muzsikáltak volna a bécsi Práter árnyas fái alatt, avagy odahaza egy hűs prágai csapszékben, s ezért gondolatuk bizony elkalandozott kissé az első trillák alkalmával.
    Egyszer csak váratlan dolog történt.
    A tarka-bohócruhás Simeon kapaszkodott fel macskaügyesen a színpadra, s egy jókora félcitromot szopogatva, nagy kényelmesen letelepedett a buzgólkodó karmester lábai elé. A zenészek önkéntelenül is odafigyeltek. Bár ne tették volna. Ez lett ugyanis a vesztük. Látván a citromot, nyomban összefutott a nyál a szájukban.
    Legtöbbjük tüstént abba is hagyta a játékot. Voltak azonban olyanok, kik még erőlködni merészeltek. Így az előbbi szép melódiából fülsértő hangzavar lett. A karmester kétségbeesetten megálljt vezényelt, s felsült fúvósaival együtt majd a föld alá süllyedt szégyenletében.
    A császár hamarosan rájött, hogy a csalafinta bolond okozta a citrommal a bajt, s mellesleg azt is sejtette, ki húzódik az egész turpisság hátterében, de hát szavát adta a feleségének, és azt nem másíthatta meg.
    A krónika feljegyzi, hogy az alaposan póruljárt cseh fúvósoknak még aznap távozniuk kellett a palotából. Ennek megtörténte után a császár keményen megdorgálta a sunyin lapuló Simeont, aki néhány órával később tökéletes vigaszra lelt. Ugyanis száz csillogó arany ütötte a markát. Ezt a szép kis summát ötletes tette jutalmául kapta a hálás császárnétól.
    Mondjuk meg őszintén: a bolond is szívesebben hallgatta a rangos pénzérmék pengését, mint az udvar színe előtt szereplő valamennyi zenekar egekig ható muzsikálását.