Keresztury Dezső: Éber éj

Mikor a fél föld saját árnyékába hull
s az éjben hangtalan suhan az úri szél:

nekem sem szonettek csattanóra zárt
formájára, sem az ódák súlyemelő
mértékre szabott szava nem kell,
hogy eltűnődjem, mit súg e vacogva lihegő
tavasz: már nem is a fölgomolygó
gombák képeivel, de a láthatatlan
sugárzás zaklatott híreit sodorva: hogy
jobb félni s készülődni az érlelődő
felleg alatt, mivel az súlyosabb az
árvonuló zivatarnál: – tán új föld-kort
jelez: a kinőtt világukat előrjöngő népek
terének ember-utáni korát: – ha csillagunk,
hol a világszellem úgy ébredt öntudatra,
hogy szétroncsolja a kis kozmosz közepét,
mit a Mindenségből ő hasított ki,
beszőve az ösztön, az ész, az istenek,
törvénnyé tanult rendkaoszával? – ha vissza-
térne az égitestek élet-időn túli
erőjátékába, levetve a fölszín önmagát-faló
s újraszülő tenyészetét, a rajt született
Egyisten Teremtését? – mi lesz, ha senki sehol
se mérhet korszakot, mert ilyen anyag, erő
nem ismer? – mért is vajúdja vissza hát,
ha mindent tudva oromra ért, a lét közönyébe,
mit föltáplált az ember: birtokát?!
                       Hogyan
mondjam el itt, e kontinensen, e kis
hazában, hol őseim éltek s élek boldog kínban,
– ahogyan első sikolyunk jelenti, beszéd,
hit, törvény-tudatlan még – hogy folytatódni kell,
mert ez a dolgunk, értelmünk; időtlen ős
emlékek őrzik a Teremtés időrendjét;
törvényes legenda szól Édenről, bűnről, kiűzetésről;
próféták, jósnők, kegyhelyek óvnak
a végzettől, mert önmaga törvényéből
senki se léphet ki, legyen Isten bár; ő s a költő
hiába szól, hogy „változtasd meg élted!”: senkit
meg nem válthat, csak önmaga! – mi volna, ha
– akár a méhek zárt rendjében – nem tennénk át a jövőbe
az Őskert álmát, Vezérek nyomán, akik vesztünkbe
visznek?; – rossz magától meg nem javul, egy
gödölye, kos vagy istenfia-ember vére sosem
elég, s újra nem sarjad ki az erdő,
ha kiszántják!; – mi lenne, ha elrémülve
a végítélettől, megtorpannának a maffiák,
és bölcs tanácsú nép élhetne új Ég alatt
hű mesterek kezén, jobbakra méltón és a rendezett
természet összhangjába is emberként juthatnánk?; –
akkor e vacogva lihegő tavasszal én se
fulladnék jégbe, aszályba, s a termés mégse
partravert roncsalék lenne, de tiszta búza;

nem Számumok vak porszemeként sodródna az ember:
élete termő lángját adná vissza a Létnek.