Döbrentei Kornél: Csendélet

Sötét fészket rak a csöndnek a szél.

Combjaidba takarózol lágyan,
köztük a mindenség-délibábban
megérik a delej, szád szélinél
a mosoly bűvös hurokja alszik,
benne ragyog az elfogott Isten,
ki, hogy szeplőtelen üdvözítsen
az állad gödrében megmosakszik.
Egy gyémántcseppben függ a súlyos ég,
nem aranyítja vérem áldott kegy,
tejmezőn legel a foltos nemlét.
Boldogtalan alkonyat! akár egy
henteskampó, némán üvölt a tél.

A csöndnek sötét fészket rak a szél.