Nyirő József: Baj-pósta

Ott állnak vagy tizenketten, lerongyolódott, idegen, koldus-szegény, állástalan székely legények, Bukarestben a Miai Viteazul-szobor mellett. Pár napig, míg a hazulról hozott pénzből tartott, kis lebujokban ődöngtek, parkok padjain keseregtek, végül a közös sorsban a szobor körül összeverődtek.

    Egyik-másik nekivág valamelyik utcának és végleg eltűnik, a többi úgy ragaszkodik a szobor környékéhez, mint valami szirtfokhoz a hajótöröttek. Előveszik az elemózsiát és búsan rágják a hazulról hozott fekete kenyeret, míg benne tart, később leadják a nélkülözhető ruhát is. Hazajönni szégyenlik. Később pedig a nyomor teszi lehetetlenné. Akad köztük azonban egy-egy elszánt, nekikeseredett legény, aki azt mondja: hogy ha így is, úgy is el kell veszni, hát pusztuljak otthon és nekivág a hazai útnak. Egyszer csak feláll a szobor talpáról és azt mondja:

    -Ki üzen haza valamit? – mert én megyek.

    Az üres tekintetű férfiak, nők megmozdulnak. Van, aki lemondóan int és visszasüllyed a lelke poklába: annyi ereje sincs, hogy haza üzenjen. Mások azonban körülveszik a haza készülőt:

    -Hát felénk jársz, hát mondd meg, hogy jól vagyunk, egy irodában kaptam állást, de pénzt nem küldhetek. Ott lakunk a templomtól számítva a negyedik házban. Csak Szabadi Mihályékat kérdözd.

    Előkerül a plajbász, még a katonaságnál szerzett »notec-könyv« és a hazajövő ember felírja a címeket, meghallgatja a különböző sorsokat, üzeneteket. Egy szót el nem feled belőle, hiszen sokszor hallotta, sokszor elpanaszolták egymásnak és mikor az utolsó nyomortörténet is elhallgat, megbillenti a fövegét és azt mondja:

    -No az én Istenem áldjon meg tütüköt!

    Az ilyen embert hívják »baj-póstá«-nak.

    Valahogy átvergődik a Kárpátokon. Isten tudja miből él addig. Az első székely falunál előveszi a »notecét« és ettől a pillanattól kezdve meg van mentve. Mindenütt szívesen fogadják, megtraktálják, ellátják enni-innivalóval, s ha jó hírt hozott, még »pánkó« is kerül és jókedvűen így kínálja a ház asszonya:

    -Használja nó, mert mikor csenáltam, megmostam a kezem utána!

    Tegnap, vagy tegnapelőtt ilyen baj-posta érkezett a falunkba is, valami datki embör, Égöni nevezetű. Elébb bétért Birtalanékhoz s elmondta, hogy Márika mit üzent. A vén Pétör Jánoséknál sem üdözött sokat, de ott már annyit mondott, hogy sokért nem adná, ha a szegény özvegy Áron Pétörnével nem kellene találkoznia.

    -Mért félsz tőle? – kérdi megütődve Péter János. – Áldott jó asszony az, még a légynek sem árt.

    -Éppen ez a baj – sóhajt a vándor. – Nem es félek én, ha a fia élne!

    -Hát meghótt?

    -Az-e? A meg osztán! Ez a gyenge ujjas maradt utána.

    -Hogy pusztula el ilyen hirtelen?

    -Elég hirtelen. Ültünk a Miháj vitéz szobránál, s egyszer csak lássuk, hogy sárgul el Áron Pétör. Téged mi löle?… Ingem csak annyi, hogy én már az Úristenhez szegődöm… E történt tegnap fertáj tízkor… A rossz ujjasát haza hoztam. Itt hagynám, ha átadnák.

    -Itt osztán ne!

    -Legalább mutassák meg akkor, hogy az anyja hol lakik?

    Péter János bá elkalauzolta a kapuig. Mióta tizenhatban a románok az urát elhurcolták s az is elhalt »Húsos« városában, az egykor híreskedvű asszony egész nap nem szólt tizet.

    A baj-posta nagy hangon állított be az »életre«.

    -Hogy van, édesanyám?

    -Én jól, édes fiaa ba*m! Hát te ki vagy, s honnan jössz?

    -Datki embör vagyok, s éppen Bukarestből jövök!

    -Az Isten vezérelt hozzám! A fiamot, Pétört, nem láttad-e?

    -Én osztán igen.

    Az öregasszony arcát boldog pír önti el. Besürgeti a hírhozót a házba s az izgalomtól reszketve teszi elé a »falnivalót«. Egyelőre nem kérdez semmit, csak azt pötyögi boldogan: »Óh lelkem fiam!« A baj-posta a halálhírrel a kezében kínosan feszengve ül, próbál enni, de a jó házi szalonna megkeseredik a szájában.

    -S hát látád a fiamot? – ül le vele szemben a vénasszony is.

    -Együtt vótunk vele.

    -Elszegődött-e?

    A férfi lesüti a fejét, úgy mormogja:

    -Ő el.

    -Kihez te?

    A bajhozónak jó gondolata támadt, szinte vígan felel.

    -Éppen Mihály vitézhez.

    -Nagy úr, úgy-e? – kérdezi bizakodva az asszony.

    -Elég nagy úr.

    A szegény, öreg édesanyja elgondolkozik.

    -Óh, csak jó helyre szegődött volna az én lelköm Pétöröm!

    A datki ember nagyhangon vigasztalja:

    -Amiatt kiednek ne fájjon a feje. Ojan gazdája senkinek sincs Bukarestbe, mint Pétörnek. Áldott jó embör. Egész nap egyet se szól, nem szidja, nem mocskolja Pétört. A dolog sem öli meg. Csak éppen egy lóval van dolga, amelyiken Mihály vitéz ülni szokott.

    -Akkor valami katonaember?

    -Afféle, édesanyám, az… De én már megyek es…

    A boldog, ragyogó arcú vénasszony szorgoskodva ugrik fel.

    -Áldjon meg az Úristen, hogy ilyen jó hírt hoztál!

    És izgatottan csomagolja össze az asztalon maradt szalonnát, kenyeret, csipet-túrót.

    -Ezeket vidd magaddal, az úton jól fog.

    Nem lehet visszautasítani. Az ember még a kapun kívül is ügyetlenül tartja a kezében. Áll, mintha odaszegezték volna. Arra gondol, hogy mégis vissza kellene mennie és megmondani az igazat. Már a kilincsen a keze, mikor a házból halk, öreges énekszó hallszik ki:

             Fekete faluban fejér torony látszik,
             Láttam a babámot, más örében jádzik…

    A datki ember szíve megremeg és zordul, fojtottan elkáromkodja magát. Nézi a kezébe nyomott kenyeret, szalonnát. Két gyermek jön szembe az úton. Odainti és odaadja a kenyeret-szalonnát.

    -Nesztök!

    A fiúk bátortalanul veszik el. Egyikük felnéz az emberre és meglátja a kemény, csontos arcra gördült két könnycseppet.

    -Maga mér sír, bácsi?

    Az ember gorombán riasztja el magától és megindul.

    -Nem elég a magam baja, a másét es én sirassam! – dörmögi.

    Lassan cammog. A mátéfalvi útnál befordul és a Olt hídján megáll. Kicsit néni a vizet, erre fogja a halott legény rossz ujjasát, melyet nem mert átadni. Kissé tétovázik, majd leszántan beledobja.

    Az esteledő félhomályban úgy látszik, mintha holttestet lökött volna a vízbe…