Túrmezei Erzsébet: Mári néni meséje
Három hete is elmúlt már annak, hogy Magduska együtt őrizte a libákat Bözsikével. Olyan szép virágos volt a határ, a közeli erdőből odahangzott a madárdal. Hosszú lábú gólya sétált a patak partján. Mindez olyan új és olyan szép volt. De Magduskának azért sokszor elszomorodott az arca.
És olyankor elkezdett Bözsikének az ő szép kis házukról mesélni. Milyen kép volt a kis ágya felett, hol voltak a könyvei, játékai, hol függött a kis Mandi kanári kalitkája… és hogyan is volt az, hogy ők életben maradtak, de a szép kis háznak csak a romjai meredeznek az égnek.
Bözsike már úgy ismerte azt a házat, mint a tenyerét, pedig sohasem járt benne, soha nem is járhat. A mese vége mindig az volt, hogy Magduska sírva fakadt, siratta Mandit, Ili babát, a rózsalugast az udvaron… Bözsike meg átölelte résztvető szeretettel, és együtt sírt vele.
Ilyenkor ment arra Mári néni. Gazt szedegetett a kis malacának. Meglátta a két síró leánykát. Ismerte őket, tudta, mi a baj. Leült melléjük, és jóságos, ráncos arcáról meleg részvét sugárzott, amint megkérdezte, mi a bánatuk. Hallgatta, hallgatta Magduska panaszát. Megsimogatta barna fejecskéjét. S vigasztalásul elkezdett mesélni:
-Tudjátok gyerekek, volt egyszer egy hatalmas király. Ragyogó palotában lakott, kertjében mindig nyíltak a virágok. S az volt a szokása, hogy a fiait, leányait mindig elküldte hazulról, bízott rájuk valamilyen feladatot, hogy azt végezzék el, aztán menjenek haza. Néha hetekbe, néha évekbe telt, mire hazakerültek.
Éppen egyik leányára került a sor. Elmagyarázta neki, hová, merre menjen, talál ott az erdő mellett egy kis házat, abban egy beteg öregasszonyt. Ápolgassa, gondozgassa, míg meg nem gyógyul, aztán térjen haza. Búcsúzásul adott neki ez cserépkorsót, amelyik a kertben fakadt forrás vizével volt tele.
-Édes leányom, ebből a korsóból soha nem fogy ki a víz. Soha ne kóstolj bele más vízbe, mert akkor elfelejted az otthonodat, és nem fogsz hazatalálni.
A királykisasszony megígért mindent, és elindult. Rátalált messze-messze a kis erdő menti házra. Elkezdte ott ápolgatni a beteg Zsófi nénit, s gondját viselte nagy szeretettel. De egyszer forró nyári napon kint sétált az erdőn, s frissen csobogó forrás vizéhez ért. Nagyon megkívánta a vizet: mennyivel üdítőbb lehet, mint a korsó állott vize. Gondolkozás nélkül lehajolt, és inni kezdett belőle. S attól a naptól kezdve egészen elfelejtette, hogy neki valahol édes otthona van, ahova hazavárják.
Évek teltek el. Várta, várta haza a király a leányát, de csak nem ment. Tudta már, hogy nem tartotta meg a szavát. S tudta, hogy csak az juttathatja megint eszébe az otthonát, ha elveszíti, ami ott a legkedvesebb neki. Utána küldte hát egy hű szolgáját: ugyan tudakolja már meg, mi a királykisasszony legkedvesebbje. Be is tért a szolga utasember képében, s jött vissza a hírrel: „Van a királykisasszonynak egy kedves madara, tenyeréből eteti, szeme fényeként vigyázza.”
Erre a király elküldött egy otthoni madárkát. Repült, repült a madárka, rátalált a kis házra, rászállt a diófa ágára. S amikor a királykisasszony kinyitotta a kalitkát, s elkezdte a madarat tenyeréből etetni, az otthoni madárka valamilyen csudálatos énekbe fogott. Felfigyelt rá a királykisasszony madara, eszébe jutott igazi otthona, az erdő, és huss elrepült.
Sírt a királykisasszony, mint a zápor. De amint sírdogált, egyszerre csak ráemlékezett az ő igazi igazi otthonára, királyi édesatyjára.
Másnap reggel búcsút vett a kis háztól, hiszen Zsófi néni meggyógyult már régen. S az otthoni madárka mindig előtte repült énekelve, míg csak haza nem ért, haza, édesatyja ölelő karjaiba.
Eddig tartott a mese. De Mári néni még tovább beszélt a két kisleánnyal. Beszélt nekik a mi igazi otthonunkról fenn a mennyben, amelyikről olyan könnyen megfeledkezünk. A mennyei Atya aztán elveszi tőlünk is a legkedvesebbet, hogy eszünkbe jusson.
Magduska könnyei felszáradtak. Segítettek gazt szedni Mári néninek, s megígérték, minden este szednek, haza is viszik, csak meséljen nekik máskor is, és olvasson az öreg Bibliából arról a ragyogó mennyei otthonról.
