Illyés Gyula: Sarjúrendek

A holdfényben e lekaszált
rét alattam a hosszú rendekkel
mint gyűrűző hullámival
egy összeállt tenger.
Az alvó meg-megzizzenő
hullámokat elfogódva lépem,
köröttem szép változás van
titkos ébredésben.

Habról-habra ím úgy jövök
életem e percein felétek,
mint a könnyű-léptű Krisztus
Júdea vizének
átlátszó kék habjain rég –
holdsütötte arcomon a béke
s a lappangó szeretetnek
gyermek-merészsége.

Csillognak az ezüst fényben
a kanyargó messzi sarjúrendek
mint a büszke gondolatok
gyöngyös habot vetnek.
Képzelem, hogy állok bátran
fölinduló dagály tetejében
egy süllyedő világ felé
magas küldetésben.

Mozduljatok, sodorjatok
sorsom útján susogó hullámok,
Kísérjetek lábam körül
úszó szarkalábok.
Ki vasat forgató karok
intésitől most lapulva fekszel,
intek neked, tengerem, föld
s földből lett nép, kelj fel!

Mintha egy szebb múltból szállna
üzenettel a széna illatja,
emelkedő szívem könnyű
bátorság dagasztja,
ó, ti távolban hangosan
felzokogók nagy bajba esettek,
ti virrasztók, kéztördelők,
kétségbeesettek:

Vessétek fel könnyel-küzdő
szemeteket: kiben bizalom van,
száraz lábbal jár majd az új
özönvíz-habokban.
Indul a föld, tekintsetek
a mosolygó vidéki csodára –
Hajam a közelgő hajnal
hűs szele dobálja.