Telek A. Sándor: Fűzfa

Itt állok árván a rengetegben
Büszke tölgyek és cserfák népe közt:
Nem tekintenek nemesi sarjnak,
Pedig számlálok,
Mint akárki más, annyi büszke őst.

S a múltam? Talán nem övez hírnév
S nem hordom fennen tépett homlokom,
Pedig több vagyok lenézett, űzött,
Szegény fajomnak,
Mint henyén élő száz gőgös rokon:

Virágvasárnap én vagyok barka:
Sípot rólam vág a pásztorgyerek.
Bekeríteni muskátlis kertet
Sövény én vagyok
S velem fűtenek a szegény emberek.

Téli estéken fáradt, vén kezek
Gyönge sarjamból kosarat fűznek:
S ha jön a tavasz, a kosárkába
Gyöngyvirág-csokrot
Szednek az erdőn ifjú szűzek.

Tikkadt nyár delén enyhet keresni
Árnyékomba dűl a fáradt vándor:
S pihenő után élet-útjához
Hű kísérőül
Én nyújtok botot viharvert ágból.

Fészket rak rajtam a dalos madár.
– Nekem egy a sors: tél vagy kikelet.
Amíg kidűlnek százados tölgyek,
Én csonkán, tépve
Ott virrasztok a dúlt határ felett…

S ha vihar, árvíz, felhőszakadás
Nyomán part, hidak, gát ha elszakad,
Gyökeret verek az ősi földbe:
Újra kihajtok
És megkötöm a futó partokat…