Bella István: Levél, hova is?

Már berúgni se tudunk, barátom.
Csak ülünk,
kornyadozunk.
Kornyadozunk.
Rögökben szakad el torkunkról a szó,
– megdöglött fákról a kéreg.
Nem énekelünk,
nem danolászunk,
nem tudunk ki a hóba mezítláb,
se pucéran a nyárló folyóba.
Pedig valaha lábadra ráforrt
a rét, a virágzene, a virágpor,
nekem a testemtől gyulladt meg az ingem,
nem az ifjúságtól.
A gyertyák égnek el így,
lecsorgó lánggal táplálva haláluk.

Mégis, mégis ez a föld.
S ez az égi is.
Még a szél is
ágainkba kapaszkodik,
ha azt akarja, hogy
szélcsendet csináljon.