Bella István: Fiamnak

Hoztam s elviszem magamat
tőlem-hazából, tőled-hazába.
Enyim-tiem-övém magányba
holnapi tegnapjaimat.

Viszem, mintha egy másik bolygó
várna, mintha egy másik földre
– anyaölből az anyaföldbe –
hol férgel a fény, s percel a pondró.

Sírnom kellene? Vagy röhögni?
Hogy örökségem csak ilyen rögnyi,
hogy ezt hagyom – s öröklét helyett –

ami enyém se volt az enyémből,
hogy lettem: a világ köldökéről
leszáradó életemet.