Vályi Nagy Géza: Debreceni levél

Oh! hány dalnokot szültél már világra,
S emlőiden, óh, hány nevelkedett,
Nőtt fel, serdült fel szép, erős sudárrá,
A tegnap még csöpp, gondtalan gyerek!?

Oh! hány poétát szültél már világra,
S dicséretedre mennyi dal fakadt
A délibábos, hímes Hortobágyon,
Vagy a Nagyerdő lombjai alatt!?

Oh! hány bús kobzos fázott, éhezett itt,
Lévén tűzhelye elhagyott, rideg.
És nem nyújtának egy karéj kenyért sem
A tejben, vajban fürdő cívisek!

Oh! hány magyar bárd szőtt itt színes álmot,
És roskadott le gyászos, mostoha,
Nyomorú sorsban, árván, meg nem értve,
Mint Lilla halhatatlan lantosa!?

Oh! mennyi fejfát öveztél babérral,
Könnyet hullajtván néma sírokon!?
S az átkos múlton, látom, nem tanulsz te,
S most érzem… érzem, én vagyok soron!

Szülötteidhez, hajh, meddig maradsz még
Sivár, részvétlen és könyörtelen,
Poétatermő és poétagyilkos,
Porlepte, álmos kőtömb: Debrecen!?