Fertsek Ferenc: Statárium

Igazán nem nagy dolog, ami velem történt. Megesik mással is. Csak ebből nagy dolgot csináltak, ebből az én dolgomból.

    Mert, hogy is volt csak?

    Fáin lakásra tettem szert végre-valahára s akkor kilakoltattak. Aki ezt tette velem, s akit én ezért leszúrtam, most már tudom: hatóság volt. Azóta megtanultam, hogy a rendőr, az hatóság. Csakhogy én ezt akkor nem tudtam ám s ebből lett a baj.

    Minálunk, otthon, a faluban ha egy kicsit megbicskáztuk is egymást vasárnap délután, bizony nem jelentettük fel egymást azért. Nem hát. Titkoltuk, ameddig lehetett. A korcsmáros úgy tett, mintha nem tudná, hogy betörték a Jóska koponyáját, vagy hogy valaki bicskát erisztett a Jani combjába. Lidi néni se szólt, a füvesasszony. Csak rakta az emberre a szájban-rágott füveket; ha asse használt, hát pókhálót – s megvolt. Ha oszt valamelyik prantot kapott akkor meg úgyis hiába volt minden. Gyütt az orvos, megvizitálta, de persze annak már meg volt írva, hogy belehaljon. Aki meg oka volt – ha ugyan ki tudták szaglászni – elment szépen a temetésire, rögöt is vetett rá, később oszt leülte a magáét. Az is lehet, ha kiszabadult, másik vasárnap újra kezdte.

    A fene tudta, hogy most statárium van.

    Honnan tudtam vóna?

    Azt se tudtam eddig, eszik-e, vagy isszák.

    Mondtam is, de nem hitték. Az ilyet nem hiszik el az embernek. Mondtam pedig a bírónak: kérem sépen, én aztat sose nem tudtam az oskolába, hogy statárium is vóna. Kérdték: hány oskolát jártam. Mondtam: kettőt. Csak kettőt. Többet nem lehetett. Apám oda vót a háborúba, anyám dolgozott helyette, nekem meg muszáj vót őrizni a kislibákat a páston, hát nem járhattam tovább, kérem.

    Úgy emlékszem, így volt.

    Mondták: akkor tudok írni-olvasni? Mondtam: a nevemet le tudom írni azért – Gulyás István – de olvasni csak az utcán tudok jól. A táblát, a boltok felett ami van. Mert az mind nagybetű. Már a kisebb betűt ne m igen tudom én.

    Hogy hát hány esztendős vagyok? Mondtam: huszonkilencedikbe. Vagy harminc? magam se tudom.

    Apám?

    Apámat hítták – úgy mint engem – Gulyás Istvánnak.

    Anyámat?

    Anyámat: Kőmíves Rozál. Úgy. Úgy hítták anyámat. Nyugodjék.

    Milyen valláson vagyok.

    Én bizony rómaji katólikus. Az.

    Oszt, hogy járok-e templomba. Eztet a védőm kérdezte. Nagyságos doktor Dániel Ágoston. Akit hivatalból rendeltek ki, hogy védjen meg engem. (De nem sikerűlt nekije – peg láttam, nagyon igyekezett, – mert mégiscsak idekerűltem.) Mondtam, jártam azelőtt, de most nemigen járhatok már, mert templomba csak rendes ruhába lehet járni, az meg nincsen nékem. Ez az egy ruhám van, akibe most is vagyok, ez a keshedt.

    Aztán, hogy hovávalósi vagyok.

    Mondtam, Nógrádmegye Terbeléd, losonci járás.

    Oszt azt firtatták, mi a mesterségem. És hogy csak röviden beszéljek, aztat úgysem lehet csak úgy egy szóval megmondani, mint a suszter azt mondja, hogy én suszter vagyok, vagy aki fát vág, azt mondja, hogy favágó vagyok. Nem hát. Mert el sem tudják képzelni azt az urak, mi minden mesterségem volt már nékem az életben.

    Hogy hát csak mondjam el azért.

    Elmondtam nekik.

    Az elejin kezdtem, hadd tudjanak meg mindent.

    Mikor oskolázni köllött volna nékem, akkor én már libapásztor voltam. Később felvett a kanász maga mellé, kispásztornak. Megkövetem – a disznókat hajtottam ki reggelenkint a kondába. Már nem tudom, mit kaptam ezért, csak, hogy amit adtak, anyámnak adták.

    Aztán levélhordó lettem a postamesternél. Kihordtam a leveleket a faluba meg még két pusztára.

    Béres is voltam, kisbéres. Később meg harangozó.

    Meg igáskocsis a bérlőnél. Ami épen kínálkozott.

    De leginkább napszámba jártam.

    Később oszt, hogy elzárták a határokat, drágább lett minden: meg munka se akadt úgy, mint azelőtt.

    Akkor oszt elkezdték piszkálni a fiatalokat, hogy muszáj nekik beállni katonának. Én katona nem akartam lenni, mert apám is abba hagyta ott a fogát, hogy katonának vitték a háborúba – gondoltam, elszököm én az erdőn s most is ott lennék tán, ha nem izen értem anyám. De izent, mert ágynak esett s látni szeretett volna. Én oszt kijöttem az erdőből és ezt jól is tettem, mert legalább megláttam még anyámat. Bizony meghalt nemsokára, forrólázba.

    Már oszt akkor senkim se volt, mit keressek tovább a faluban? Fogtam magam, elmentem bányásznak. De cudar élet volt az a föld alatt, meg nem is fizettek jól, levontak ezt is, amazt is, a cukrot meg a petrólt, hol kaptuk, hol nem – bíz én felgondoltam, Pestre megyek, ott lehet kapni munkát a gyárakba, könnyen.

    Azóta itt vagyok, Pesten.

    Dolgoztam salétromgyárba. Szappangyárba. Szeszfinomítóba.

    Meg útépítésnél is, egy nyáron. Az jó volt.

    Ecetgyárba is voltam, meg Csepelen. Azután téglagyárba.

    Nem tudom, van-e még olyan gyár, ahol én ne lettem volna.

    Aztán, hogy kezdték leállítani a gyárakat, alkalmi munkás lettem.

    Az elmult tél jó tél volt nagyon: sok hó esett. Havat lapátoltam.

    Most meg csak jobban munkanélküli vagyok…

    Akkor megkérdezték, mért szúrtam le a rendőrt. Bántott az engem, vagy mit tett nekem. Mért mentem neki.

    Ez megint olyan dolog, amit szinte csak nem lehet egy szóval megmondani. Nem, nem lehet. Mert az urak csak akkor tudnák azt megérteni – gondoltam – ha valamelyik bár az én helyembe lett volna.

    Hol is kezdjem?

    Az úgy volt, hogy én akkor már régtől munka nélkűl voltam. Nyáron – igaz – könnyebb az élet, kivált, ha olcsó a gyümölcs, de hát most még csak nyár eleje van, június, még soká érik a dinnye.

    Jártam én munka után, hogyne jártam volna. Hiszen kérem, a gyomor parancsol, hát muszáj utána járni. Egy héten két nap, ha kaptam valami alkalmi munkát. A pénzre nagyon vigyáztam, amit kerestem. Azt én beosztottam magamnak! Inni nem iszom én, kérem, soha. Mire igyak? Az üres gyomrot csak rágja a pálinka. Gondoltam, nyár van, nem muszáj énnékem még kovártélyra is költeni. Ugyan minek? Azt a pénzt is megeszem inkább, mert a munkásnak erő kell. Ha nincs erő, hogy dolgozik az a munkás? Megszakad, könnyen. Mert szómat a másba ne öltsem: zsákhordó is szoktam én lenni a Dunán. Hát azért mondom.

    Úgy aztán kigondoltam én, hogy nem költök szállásra. Minek? Nyárba? De a ligetbe nem hálhatok, vagy az utcai padokon, mert elzavarnak.

    Falun jó. Falun a szabadba lehet aludni.

    Hát azt tettem én, hogy átmentem Budára. Dolgoztam valamikor a Szemlőhegyen, meg a Rózsadombon, útépítésnél. Tudtam szép rétek meg mezők vannak arrafelé, azon a tájon. Csak nem építették be őket azóta? Én ottan jól meghúzhatnám magamat éccakára.

    Mingyárt az első este ott háltam.

    Aztán csak eléldegéltem ott. Pesten se akadt jobban munka, mint itten. Ösmerőssel is találkoztam, az beajánlott kőtöréshez. Kavicsbányába is voltam, de akárhol dolgoztam is, estére csak visszamentem megint az én szállásomra.

    Mert én kérem kinéztem ottan magamnak egy szép, virágos rétet, oszt azt tettem meg kovártélyomnak. Térdigérő vadfű meg vadvirág nyílt azon a darab földön, más semmi. De épen az volt jó nékem. Oda még kecskét se csaptak ki legelőre, merthogy marmancs is nőtt azon, a darabon, sok, attól meg íze lesz a tejnek.

    De nem is tudom én azt elmondani, milyen szép nyugodtan éltem én attól fogva. Ha volt munkám, dolgoztam. Ha meg nem volt: hasrafeküdtem, úgy sütöttem magam a napon. Fent volt ez az én szállásom már a domboldalba egészen, lakóház nem is akadt a közelében. Valami kis erdőcske volt a hátában nekije, előfelé meg el lehetett látni jó messzire. Pestre is, meg azontúl.

    No, én igazán nem sajnáltam, hogy otthagytam Pestet.

    Egy kenyérpusztítóval kevesebb van odaát – gondoltam – több jut a pestieknek.

    Csak odahaza aludtam én a széna között olyan jól, mint itten.

    Ha este fáradtan meggyöttem a munkából, oszt bevettem magam a szállásomra, hát elgondoltam, a királynak nem őrzik jobban az álmát, mert az enyimét a csillagok őrzik s még a királynak sincs ilyen szagos dunnája, mint nékem. Ki se látszottam a fűből, ha egyszer beléfeküdtem. Aztán ingyen-rádióm is volt, hehe – tücsök zenélt nékem, meg csűrbogár.

    Volt úgy, hogy esett is. Kell az eső is, nem igaz. Akkor kívándoroltam a lakásombul. A mellette való föld kaszáló volt. Belefúrtam magam a szénaboglyába, onnan nevettem az esőt. Kifogtam rajta.

    Sose látott meg senki.

    Csak egyszer. Egy rendőr. Az a bizonyos. Szegény.

    Hogyhát sajnálom-e, azt kérdte a védőm, a nagyságos doktor Dániel ügyvéd úr.

    Már hogyne sajnálnám, kérem. Nem vagyok én betyár-ember.

    Nem is tudtam, hogy rendőr is jár erre. Még én sose láttam egyet se idáig.

    Gyütt a rendőr, ahol én hevertem. Megállt, megszólított.

    Maga mit csinál itt – aszondja.

    Vállatvontam.

    Vasárnapot tartok – mondtam neki.

    Vasárnapot? Szerdai napon, – kérdi.

    Mondom, ha nincs munka, vasárnapot muszáj nekem tartani.

    No csak hordja el magát innet, aszondja, mert ez itt villanegyed. Csavarogjon másfele, ne erre.

    Nem vagyok csavargó – mondtam – munkás vagyok én, csak most nincsen munkám.

    Azért nem felesöltem véle, fogtam a sátram s áthelyeztem magam máshová. Ahol nem láthat meg. Ne legyek útba.

    De másnap, harmadnap is arra gyött. Láttam, ha ő nem is látott engem. No, már ez tűzet fogott, gondoltam. Ez vagy éngem les, vagy nagyon is vigyázza a villanegyedet errefelé.

    Már most bujkálnom kellett előle, mert még majd megteszi, elzavar onnan. Már pedig én el nem hagyom az én jó lakásomat, míg csak a jó Isten bele nem szól, vagyishogy a hideg idő.

    Darabig aztán nem látott.

    Egy napon – jókor reggel lehetett még, az igazak álmát aludtam, mert az este nagy-fáradtan gyöttem meg a Dunárul, zsákolásbul – csak felráz valaki.

    Hé!

    Hát nem a rendőr volt? Az.

    Horkolhattam tán, hogy így rámtalált. Peg jól benn voltam a táblában, egész a közepin, mélyen, odakívülről ugyan nem lehetett meglátni engem. De ő csak belábolt abba táblába.

    Mit keres maga itt megint, – aszondja. Nem megmondtam, hogy itt nem szabad tartózkodni? A magáé ez a főd?

    Nem enyim, mondom, dehát, - hiszen semmi kár sem esik, mondom, nem búzatábla-ez; mondom nekije.

    Az mindegy – komolyodik. Mármost értsem a szóbul: ha még egyszer itt találom, beviszem.

    Nagyon a szívemhez nőtt már akkor az az én szállásom. Ezen a világon semmi se az enyém úgyse, csak az üres kenyértarisznyám. ami a vállamon lóg – meg azt gondoltam bolond fejjel – ez a darabka főd, ahun vendégeskedtem.

    Kérlelni kezdtem.

    Hogyhát – ne kergessen el onnan. Szegény hontalan vagyok én amúgyis, akinek hátán háza, kebelén kenyere. Télen majd úgyse lát itt, hát addig is ne zavarjon ki a nyárilakásombul.

    De bizony kilakoltatom én, csak még egyszer lássam meg – ígérte.

    Én aztán felhúzódtam az erdőcskébe, mert szeretem a békét, kérem. DE ott nem láttam a fáktul a csillagokat és különben is nagyon megszoktam már az én szállásomat, hát egy éjjel csak kilopóztam az erdőbül, oszt újra csak ott hajtottam le a fejemet a régi helyemen.

    Soha én még az életben olyan jól nem aludtam, kérem, mint ottan, akkor, azon a kakukfűpárnán, amihez szokva voltam. Mezei pockok cicáztak körülöttem, de semmi az, kérem, egy ilyen mezei embernek, mint én vagyok.

    Nagyon-nagyon szép álombul ráztak fel engem akkor reggel, kérem. Kinyitom a szemem – ott áll a rendőr felettem.

    No csak gyöjjön, aszondja. Most beviszem. Látom, nem ér magának a jó szó.

    Elfacsarodott a szívem. Mit akar ez énvelem? Mért nem hagy békén? Kinek ártok én? Béntottam én valakit, vagy valamit is itten? Hiszen még egy pipacsot se szakajtottam a kalapom mellé. Valami tulajdonosnak – akié ez a főd vóna – színét se láttam még, hát mit háborít éngem ez a rendőr?

    Mondom, elfacsarodott a szívem, de még meg is keményedett.

    Befordultam a másik oldalamra.

    Hagyjon engem békén, nem bántok én senkit, engem se bántson más.

    De az az ember – már úgy látszik – kigondolta magába, hogy éngem kipiszkál onnét.

    A cipője sarkával oldalba taszított. Nem használt. Összébbhúztam magam, akár a sündisznó, ha meggörgetik.

    Akkor fel akart húzni a karomnál fogva. Rángatott. Ráncigált. Mindenáron ki kart cibálni onnan.

    S hogy ez se használt, döfködni kezdett a kardjával.

    Azt kérdte a bíró, hogy idáig jutottam, hogyhát kihúzta-e a kardot a hüvelyéből az a rendőr a vajjon úgy döfködött-e?

    Nem húzta ki, nagyságos bíró úr – mondtam – de nekem elegem volt. Talpraugrottam, mejjbe taszintottam a rendőrt.

    Ne szekérozzon má – kiáltottam, – mert rosszúl jár.

    Híjj, a bitang- káromkodott amaz, oszt felém sujtott a karddal.

    Én erre el akartam venni tüle. Dulakodtudnk. Erős gyerek volt ő is, nem bírtam véle. De oszt egyszer cdsak elkaptam a csuklóját, egyet csavarintottam rajta - oszt már nálam is volt a kard.

    Mikor keresztülment a testin: csak akkor kaptam észbe.

    Átnyaláboltam, osztán legyalogoltam véle az őrszobára. De mán az útba meghalt, a karomba. Csupa vér lettem én is.

    Mit csináljak?

    Idekerültem, a siralomházba.

    Aszongya a védőm, aki nagyon szíveskedik vélem, ha nem lett voltan statárium, nem köllött vóna idejutni nékem. Megúszhattam volna pár esztendővel.

    Tudtam én?

    Hiszen nem akartam én embert ölni!

    Reggel visznek akasztani.

    Valami szerkesztők jártak itt, kérdték, félek-e.

    Mitül féljek. Rossazbb a halál se leht, minbt ez az élet volt hozzám. Meg az emberek. Engem úgyis egyik helyrül a másikra pofozott ez az élet. Mit féljek. Az életet már ismerem. A halált még nem. Azért féljek tüle?

    Nem érzek félelmet. Egyszer úgyis meg köllött vóna próbálni aztat is. A halált. Nem?

    A fogházlelkész úr kérdezte, van-e valakim, akit értesíteni köllene.

    Még egy macskase nyávog utánam.

    Jó is, hogy nincsen asszonyom. Meg gyerekem. Még csak az köllött vóna.

    Bátor – ha jól utána gondolok – nem tom. Erzsától nincs e? Erzsától küldte fel anyám a tisztát mindig a szénégetőkhöz. Minden szombaton. Egyszer hallottam, megestt tőlem. De azóta se láttam. Jóformán nem is emlékszem már rá.

    Máma én úgy vagyok itten, mint a mesebeli ember, akinek minden kivánságát teljesítik.

    Ki is próbáltam. És úgy is volt.

    Kérdték, mit akarok vacsorára.

    Mondtam, borgyupörköltöt, savanyúval. Meg egy féliter kadart.

    Bort, aszongya, nem adhatnak. Azt az egyet nem. Szabály.

    Sör is jó lenne –mondtam.

    Sört se szabad.

    Hát – szódavizet.

    Aztat lehetett.

    Kaptam pörköltet, dufla porciót – vendéglőbül – savanyúval. Szódavizet is. A doktor úr szivarral ajándékozott meg. Finom szivarokkal, aztat szívom mostan.

    A foglár tintát, tollat, papírt tett elém, hogy aszongya, írhatok, akinek akarok és amit akarok. Írjam meg a búcsúlevelem.

    És ugyan kinek?

    Nem írok én.

    Aztán – hogy hosszú az éccaka – leültem mégis és megírtam mindent, igaz lelkemre, úgy, ahogy történt.

    Megírtam és megkértem a porkolábot, adja át reggel a nagyságos Dániel doktor úrnak a védőügyvédemnek. Emlékbe küldöm neki. Mivel én mást úgyse adhatok.

    Azt is megírom, hogy nagyon szépen köszönöm a hozzámvaló szívességét, nagyságos úr kérem. Áldja meg az Isten, ezt kívánja tiszta szívbül Gulyás István elitélt a siralomházbul.

    Hajnalodik. Már sápadni kezdenek a csillagok.

    Hogy – mint lesz majd a halál után?

    Ha igazat papolnak a papok: anyám megvár talán odaát. No fijam, meggyöttél? Ha így lesz, nem váltok szót mindjárt véle. Várjon kicsit édesanyám. Nékem előbb meg köll keresni valakit itten.

    Meg is tanálom. Odalépek ahhoz a lélekhöz. Friss lélek az is.

    No pajtás – mondok – bocsáss meg. Mármost kvittek vagyunk, ládd-e.

    Ha igazat mondtak a papok, akkor biztosan így lesz.

    Már pitymallik is.

    Dicsértessék a Jézus.

    Ámen.